Az újságírásra a romániai rendszerváltás után adtam a fejem. Többnyire a kiszolgáltatottság, a tehetetlenségérzés által kiváltott indulatból. Hozzáállásom azóta is változatlan. Okot az indulatra bőven szolgáltat az élet, s a rommagyar valóság. Figyelem: a rommagyar kifejezés alatt nem romániai magyar értendő, hanem a tartásában, erkölcsében romos magyar, ahogyan azt kitalálója, megalkotója eredetileg használta.
Folyamatosan követem lakhelyem, Marosvásárhely, s a tágabb értelemben vett erdélyi, kárpát-medencei magyar glóbusz változásának jeleit. Bőven szolgáltat az élet késztetést dühre és írásra egyaránt. Ha befolyásolója nem is lehetek e változásoknak, hű krónikása, kéretlen, olykor pokolba kívánt magyarázója, értelmezője még igen. Ez sem semmi.
Most pedig nézzük az aktuális írását ennek a kiváló erdélyi szerzőnek!
A koronavírus-járvány elleni küzdelem által megkövetelt intézkedések alkalmazása során tapasztalt visszásságok nap mint nap rávilágítanak a román állam szerkezeti és működésbeli hibáira. A mostanihoz hasonló rendkívüli helyzetekben derül fény arra, hogy milyen kaliberű, minőségű emberekre támaszkodik az állam, mint adminisztratív gépezet. Ami az általános vélekedés szerint nem más, mint jól tejelő fejőstehén. Legalábbis azok számára, akik jól helyezkedve, kétes társadalmi rangjukat, kapcsolatrendszerüket, zsaroló potenciáljukat – ezt olykor szó szerint értve is – gátlástalanul bevetve tetemes anyagi hasznokra tesznek szert. Ők azok, akik úgy gondolják: tönkre mehet az egész környező világ, a közösség, csak nekik származzék anyagi hasznuk. Amiről most ismételten megbizonyosodhatunk az nem más, mint a különböző – politikai, gazdasági és egyéb természetű – klientúrák nem pusztán alkalmatlansága, hanem bűnös gátlástalansága. Percemberkék ámokfutása, aminek tanúi, szenvedő alanyai vagyunk.
Romániában köztudomásúlag minden törvény, szabály csak azért van, hogy valahogy megkerüljék. Deszkurkörecek – magyarán: szabályszegők, mindig, minden körülmények között talpra esők – világa ez. Amelyben a korrupció, hogy úgy mondjam: vírusát már az anyatejjel magába szívja az ember. Hogy nem túlzok, annak bizonyítékaként itt az újabb példa: a fertőző gócként számon tartott moldovai megyeközpont, Szucsáva környékbeli, köztük vesztegzár alá helyezett településekről Németországba toborzott mezőgazdasági idénymunkások százainak, ezreinek a kolozsvári repülőtérre való buszoztatása. Megjegyzem: az autóbuszokba zsúfolt munkavállalók hét órás utat tettek meg, három megyehatárt léptek át, anélkül, hogy fennakadtak volna a húsz kilométerenként felállított ellenőrzőpontok valamelyikén. Nehezen elképzelhető, hogy ez megtörténhetett volna a hatóságok cinkossága, hallgatólagos beleegyezése nélkül. Miközben az átlagpolgár a közeli élelmiszerboltig sem merészkedhet a saját felelősségre kitöltött nyilatkozat nélkül…
Most akkor érvényesek a veszélyhelyzet idején hozott katonai rendeletek vagy sem? – kérdezheti bárki. Vagy csupán egyesek számára érvényesek, kettesek számára nem? Mert bárhonnan nézzük, úgy fest, mintha a német munkaadók érdeke felülírná a koronavírus-járvány felszámolását célzó román jogszabályokat. Vagy pusztán arról van szó, hogy újfent jelét adták annak, hogy az Európai Unióban vannak egyenlők és egyenlőbbek?
Szentgyörgyi László
Eddig Szentgyörgyi László cikke és sajnos sok tekintetben a hazai viszonyok karikatúráját is láthatjuk ebben az írásban, mert nekünk is vannak ám hasonló rommagyarjaink, s mintha a törvények sem mindenkire vonatkoznának egyformán a gúnyhatárokon belül sem. A mindig, minden körülmények között talpra esők – világa mintha a megcsonkított Magyarországon is működne, s így az embernek az az érzése, hogy ezt mégiscsak valahol tőlünk távol találták ki, s erőltették rá szinte az egész világra. A kérdés csak az, hogy meddig sikerül még rajtunk kísérletezni?
Az EU ugyanis a gyarmatosítás egyik legmodernebb eszköze, csak éppen a pártpolitikai osztálynak, vagyis a megélhetési (leginkább bolsevik) pártpolitikusoknak épp kapóra jött. Megoldotta végleg az elszámoltatás kérdését, illetve a mezőgazdaság és az iparunk leépítésének fejében kapunk olyan „pántlikázott EU-s pénzeket” amelyek megoldják az összes párt hatalomban maradását, tagjainak – de főleg a vezetőiknek – a jólétét. Ez az az osztálykompromisszum, ahol mindenkinek betömik valami kicsivel a száját, s ezáltal vékonyabb, vagy vastagabb pénzpórázra kerülnek azok, akiknek képviselniük kellene mindannyiunkat. A választások reklám-demokráciája pedig csak akkor változik majd meg, ha nem a nemzetben való szónoklatok folynak az Országgyűlésben, hanem valós – a teljes nemzet érdekét – képviselő gyakorlatot honosítunk majd meg. Ahogy Dzsida írta: „Így készülünk szelíd háborúra, mindig magunkért, soha mások ellen,
sót párolunk és vásznakat szövünk s míg kisebbítnek, lassan megnövünk.”
