Karácsony utáni csendesebb napokban szembesültem azzal, hogy az alkotmányossági műhely anyagaiból a legkitartóbban olvasott írás Tálos Géza 2011-es fogalmazása „Függetlenségi törekvések és történelmi alkotmányosságunk” című. (s a jelen gondolatok után olvasható is lesz!)
Ezt az írást olvasva szembesülni kell azzal, hogy az alkotmányossági műhelyben erőnket meghaladó feladattal kerültünk szembe. Kezdetben a 90-es években csupán az érdeklődéstől hajtva, majd figyelemfelhívás jelleggel kezdtünk a rendszerváltás eseményeit látva az alkotmányosság elméletével kapcsolatos rendezvényeket szervezni, idővel évente kiadványokat készíteni. Nem találtunk olyan közegre, intézményre, ahol egyre módszeresebben fogalmazott kérdéseinkre választ kaphattunk volna. Így került sor 170 meghirdetett eszmecserére a fővárosban.
Kezdetben a pártokat megkeresve, a teljes elutasítást követően a Magyarok Világszövetségénél megtűrt tevékenységként 1999-2000-es években. Majd Csoóri Sándor leváltása után önálló egyesületté alakulva (Bakos Batuval, Bokor Leventével, Kocsis Istvánnal…. és többekkel, akik már nincsenek köztünk) talán egy évig a POFOSZ által biztosított íróasztalt használva. Egy idő után Vasvári Vilmos elnök kérte, hogy ne használjuk többet az irodájukat. Hogy miért azt nem közölte, mert mint mondta „biztosan tudod”. Válaszoltam neki ott ahelyt, hogy nem tudom és máig fogalmam sincsen róla, hogy tiszteletbeli POFOSZ-taggá fogadásomat követően miért kellett „tudnom” hogy már nem használhatjuk az íróasztalt. Aztán jött az éppen feloszlott 100-ak tanácsa, aminek újjászervezését kezdeményeztem, de az újjáalakulást követően megint „tudnom kellett”, hogy ott miért nincsen helye alkotmányosságról értekezni. 2006-ban a Kossuth térre kimenve több oldalról közölték, hogy ugye nem képzelem, hogy támogatni fogják az alkotmányossági műhely tevékenységét (valami akkori ellenzék által alapított országos egyesület alkotmányjogász alapítóval egyrészt, másrészt még mások is). Talán a Takács András szervező és Bene Gábor nem jelezett fenntartásokat, sőt ez utóbbi részt vett egy közönség előtti alkotmányossági vitában is! A fenntartásokat nem tudom mennyire váltottam ki szándékomon kívül magam viselkedésével, vagy amire inkább gondolok az alkotmányossági kérdés iránti tájékozatlanság nyilvánult meg. És lehetne folytatni, hogy össze-vissza 8 egyetem jelezte, hogy ne szervezzünk náluk alkotmány-elméleti eszmecserét stb-stb. A Magyar nemzetstratégia c. kötet szervezői először tanulmányt kértek az alkotmányossági műhelytől, aztán jelezték, hogy mégse. Lezsák Sándort is megkerestem sok más parlamenti képviselő mellett, aki udvariasan hallgatott, majd elkápráztatott, hogy mennyire ismeri tevékenységünket, végül közölte, hogy a politikától függetlenül kell elméleti kérdésekkel foglalkozni. Stb-stb.
Mindez nem menti azt, hogy Tálos Géza 2011-es levelével már nem volt erőnk (erőm) foglalkozni. Kimerültünk. Géza múlt hónapban elhunyt. Két nappal előtte még beszéltünk telefonon. Levert volt, de máskor is előfordult vele. Először a magyar magánhangzók vélhetően hiányos betűkészletéről vallott felfogása jutott eszembe, amiről 2019. decemberben, éppen két éve tartott beszámolója jutott eszembe (http://www.alkotmanyossagi-muhely.hu/tg-maganhangzo-illeszkedes.htm ), még videófelvétel is készült róla (Magánhangzó illeszkedés jelölése – Problémafelvetés, javaslat (38 perces, 2019 12 06-i előadás videófelvétele)). Pár hónappal később már nem akart vele foglalkozni. A nyelvtudományi intézetben találomra felhívott munkatárs tudott a problémáról, de röviden jelezte, hogy már nem aktuális, hiszen nem még 4-5 magánhangzó jelölése a probléma, hanem hogy egyáltalán a magyar nyelv veszít szerepéből az internetes korszakban.
Most felidézve Tálos Géza tíz évvel ezelőtti Függetlenségi törekvések és történelmi alkotmányosságunk című írását (átfutva a sorokat) két okból is előhozakodok vele. Egyrészt hogy nem volt erő, kapacitás a kellő súlyával kezelni ezt az összeállítást körünkben. Ne maradjon említés nélkül. Másrészt pedig időközben formálódott, erősödött, hogy az alkotmányos hagyomány idea jellegére nagyobb hangsúlyt kell helyezni. Mert amit a magyar nyelv magánhangzóinak értelemzavaróan hiányos (a rendhagyó hasonulások eseteit szaporító) betűkészletével kapcsolatosan hoznak fel indokként, hogy minek, a magyar nyelv szerepe úgyis kifutóban van, mint egy korábbi generációs szoftver, ugyanazt hallani számtalanszor a magyar alkotmány elméleti körbejárásával kapcsolatosan: minek, hiszen a korszakváltás a világhatalomé, a nemzeteket eltiporják, egy nemzeti alkotmánynak nincsen jelentősége (mi az a tízmillió a tízmillárdhoz képest?) stb-stb.
Bár van olyan magyar népmese, amelyben a köleskása ezredrésze volt még csak Király Kis Miklós, az ifjú vitéz, a sokfejű sárkányok már akkor tudták, hogy majd meg kell vele küzdeniük. (Lehet, hogy így állunk a történeti alkotmányunkkal is?)
Visszatérve az alkotmányos hagyomány kérdéséhez. A magyar történeti alkotmány mellett vagy ellene kardoskodó jogászok is (még alkotmányjogászok is – tudomásul véve a 2011-es alaptörvény R) cikkének (3) bekezdését: Az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni – tehát jogforrásként) … mereven elzárkóznak a szabadságharcos kiáltványok, függetlenségi nyilatkozatok, trónfosztó határozatok számon tartásától, mint alkotmányos hagyományunk részeitől. Hiszen mit kezdhetne a jogtudomány, a jogalkotás, a jogrendszer a be nem iktatott nyilatkozatok, kiáltványok, az utólag érvénytelenített trónfosztások emlékével? Ha egyszer a hatalmi valóság „kivonta” azokat a forgalomból?
Szemben például az 1713-as Pragmatica sanctióval, mert az meg feltétlenül alkotmányos hagyományunk, identitásunk részének volna tekintendő számos kiegyezéskori törvénnyel együtt? Nem akarok komolytalannak tűnni, de az uniós csatlakozáskor nem a leányági öröklést minősítették az alkotmány (az akkor érvényesülő 1949/XX-as kartális alkotmány) részének, hanem az uniós népszavazás dátumát. Nyilvánvaló, hogy ebben az irányban a szemléleti úttévesztés eshetőségével van dolgunk. Megoldásként kínálkozik az alkotmány és alaptörvény fogalmának erőteljes megkülönböztetése oly mértékig, hogy az alaptörvény része a jogrendszernek, az alkotmány viszont felette áll. Ha ezt a fogalmi megoldást mérlegeljük, akkor rögzíteni kell, hogy a kartális alkotmány más néven az alaptörvénnyel azonos műfajt képvisel, a történelmi alkotmány ideája, annak hagyományozott fogalmi rendszerével, ideáival viszont legfeljebb lenyomatát hagyta az Aranybullában, számos időtálló sarkalatos törvényben…. és a Tálos Géza által is sorolt függetlenségi nyilatkozatokban.
Tehát nemhogy a Pragmatica sanctio nem tartozik a magyar alkotmányos ideák közé (annak ellenére, hogy fondorlatos, hatalmi erőfölényt latba vető praktikával elfogadásra került), de a természeti erőforrások szentkorona általi kizárólagos tulajdonolhatósága sem kiiktatható alkotmányos elv valamely pillanatnyi többségi akarattal vagy bármilyen hatalmi erőfölénnyel érvényesített vagy „fondorlatos” például banki-pénzügyi megoldások érvényesítésével.
A Vae victis, jaj a legyőzötteknek elv ugyanis nem értelmezhető az ideák világában. Az ókori görög szóhasználattal csupán az árnyékvilág jelszava lehet. A magyar alkotmányos hagyomány lenyomatát elemezhetjük számtalan írásos okmányban, hatását számos történelmi eseményben történelmi korszakokon átívelően, de nem szoríthatjuk be aktuális hatalmi erők kalodájába. Éppen fordítva. Nem a hatalom mondja meg mi az alkotmányos! (legfeljebb a kartális alkotmányt vagy más néven alaptörvényt alakíthatja, egyébként illegitim módon!) S így csak a történeti alkotmányhoz való igazodással nyerheti el a hatalom a valóban alkotmányos jelleget.
Tehát nagy jelentősége lehetett és lehet a formális körülményekkel (hajdan pld. a szentkoronával való koronázásnak), de ezek a formális jegyek nem pótolják az ideákat, amelyek jelentőséget adnak a magyar alkotmányos hagyománynak.
A napjainkban többször emlegetett alkotmányos identitás fogalma elég közel áll ehhez fogalmi megoldáshoz.
Ha a természetjog oldaláról közelítünk, hasonló következtetésekre juthatunk a követendő értelmezési irányt illetően.
Nem megoldás, hogy tanult jogászok, mint volt például Zlinszky János taktikusan bizonyos időpontokban bizonyos módon fejezi ki álláspontját, hogy azt felületes, felkészületlen politikusok, karrierista pályatársak ki ne forgathassák. Ez a „titkos taktika” kockázatos, nagyon nehezen járható (ha éppen nem járhatatlan) út.
Nem akarom holtában valami fényességes magasságokba emelni Gézát (mintegy pótolandó, ami életében elmaradt), s írásának körültekintő, aprólékos feldolgozását. De ha már itt tartunk, én legalábbis most szembesültem vele, hogy valahogy elmaradt az igen alapos, részletesen adatolt felsorolásának elemzése, legalább vegyük tudomásul, legalább gondoljuk végig. Szánjunk rá lehetőség szerint némi energiát.
Hátha közelebb juthatunk ahhoz a szellemiséghez, ahhoz az alkotmányossági identitáshoz, amiért ezek a szabadságharcok dúltak. Mert nem pusztán marxista kategóriák szerinti érdekharcok voltak azok, hanem bizonyos ideák igézetében tett erőfeszítések. Nézzük meg mik is voltak azok az ideák, hátha mint ideák az új és újabb körülmények között is megismerni valók, mint történelmi múltunk mozgatói … Sőt szerintem, mint az általunk és utánunk következőknek is megélni érdemes „identitás-elemek”. (Fáy Árpád)
(A következő anyag Géza munkája, s ezzel is emlékezzünk rá a nemzetépítőre!)
Függetlenségi törekvések
és
történelmi alkotmányosságunk
„Vállalásom”:
Nagyon hiányolom – az eddigi – alkotmányosságtörténeti forrásirodalmunkból az ország függetlenségére való törekvések kellő számbavételét. Különösen az olyan ellenérdekű törekvések egyre népesebb felbukkanása mellett, mint napjaink korából az ún. „Lisszaboni Szerződés”, a különféle „uniós alkotmányok és alkotmánytervezetek”, idesorolva a 2011. áprilisi „húsvéti alaptörvényt” is, de a látszólag függetlenségi irányultságú, ám tartalmában egy korábbi „birodalmi” rendszert felidéző Zétényi-féle „nagy könyv” trónörökösödéssel foglalkozó (sőt azzal kezdő) fejezeteit is, valamint a „régiségből” az ún. „Olmützi” vagy „oktrojált alkotmánynak” nevezett charta, amelynek sok vonása visszaköszön a fentebbiek szellemében, a máseredetűség(?) ellenére is.
Meglátásom szerint ezek (a felkínált „alkotmányos”, vagy inkább: chartális rendszerek) alaphangja nagymértékben eltér az általunk „történetinek” nevezett alkotmányos hagyományainktól (köztük az „evidenciáinktól”), pontosabban mondva hangoztatott alkotmányfelfogásunktól, amelynek egyik legfőbb, gyakran legelőször idézett mondata a „Magyarország örökké szabad” elv. Végigtekintve ugyanis történelmünkön, szinte meg sem tudjuk számolni az ún. függetlenségi vagy szabadságharcainkat. Főleg, ha kibővítjük ezek számát az ún. „összeesküvésekkel” is, amelyek nem bontakoztak ki fegyveres küzdelmekké. Olvasva viszont történelmi alkotmányossági törvényeinket (pl. a fentebb idézett nagy összefoglalásban is), eme harcok hevessége és céljaik élesebb megfogalmazása NEEM ötlik a szemünkbe. Hát persze nem is! – mondhatná valaki –, mert a „szemben álló felek” (ez esetben a király és a nemzet) érdekei, illetve érdekellentétei „immár kiegyenlítve” vagy „megbékélve” (vö. „kiegyezve”!), a követő törvényekbe foglalva „jelentkeznek”…, és hát borítsunk fátylat az előzményekre! (?)
Végeredményben természetesen –valahogy– így kellene (!) lenni, de a látható valóság mégis kissé (?) féloldalas. Az én meglátásom szerint a „király oldala” túl van képviselve, illetve hangsúlyozva és dicsérve (számos „törvényczikkelyünk” tartalmazza a király „bölcsessége, jóakarata, atyai indulatai, stb.” kifejezéseket), ezzel szemben a nemzet véleményét, „oldalát” képviselő politikusok, szabadságharcosok eszméi, tevékenysége és emléke legfeljebb a királyi elképzelések (pl. „legfelsőbb határozmányok”, önkény, stb.) nem igazán teljes érvényesülésében, kompromisszumai formájában, némi „engedményekben” (a szó fontos, mert „kegy” gyanánt adja) észlelhető.
Tudjuk persze, hogy a politika hatalmi „játékok” dolga, és azok „egyensúlya”; dehát a mi nem régi megfogalmazásainkban is: „az alkotmány a nemzet államalkotó akarata”, vagy „az alkotmányunk NEM a jogrend része, hanem annak alapja és korlátja”, vagy továbbá „a magyar alkotmány a nemzet (vagy a nép) elvárása a mindenkori vezető (uralkodó) kormányzati tevékenységéről”, stb.; összefoglalóan a történelmi alkotmányt SZERETJÜK egy igazságos, jóságos, idealizált társadalmi életkeretnek látni. Nos, ehhez az IDEÁLhoz viszonyítva (mai alkotmányképünkből, igényünkből visszatekintve) bizony mégis nagyon királyközpontú, nagyon önkényuralmi színezetű a – törvénytárakba bekerült – törvények összességéből kiolvasható valóságos (létező) alkotmányos hagyományunk; és nem a Szent Korona két alkotója, a király és a nemzet, „a fej és a test” egyensúlyát, egyenjogúságát mutatja, hanem inkább egy olyan uralkodóház igyekezetét, amelyik örökre be szeretné magát betonozni a hatalomba, csak éppen néha engedményeket kényszerül tenni „valami miatt”, (netán a nemzet követelései következtében). De miért is nincsenek megörökítve ezek az engedménykiváltó események?
Vagy egy „személyes” megközelítésből nézve (nem kell megijedni, TÖRTÉNELMI személyek „személyes jogai” meg(nem)jelenése az alkotmányunkat végülis eredményező törvényhalmazból): …vajon fentebb emlegetett szabadságharcosaink (akik lényegében, a Szent Korona „összetevői” közül a nemzet „oldalát” képviselték), akik törekvései némiképp tehát olykor méltányolva lettek, azok utólagos elbírálása hogyan szerepelnek „létező alkotmányunkban”?! Nos, tudjuk: Zrínyi Miklóst „vadkan ölte meg”, Wesselényi még „idejében” meghalt, Zrínyi Pétert és Frangepánt (stb.) lefejezték („felségsértés és hűtlenség miatt”), majd néhányszáz prédikátort meghurcoltak, néhány tucatot gályára küldtek, néhány tucat nemesurat és főbb polgárt halálra kínoztak (Eperjesen), Thököly száműzetésben halt meg, Rákóczi és hívei számosan szintén, vagyonaik elkobozva (és kívülálló talpnyalóknak adományozva), közben számos országgyűlés feloszlatva vagy össze sem híva…; végül hogyan szerepelnek ők törvényeinkben, vajon rehabilitálva lettek-e (mai szóval szólva)? Mikes Kelemen harminc év múlva kapott-e hazatérési kegyelmet, mai szóval „visszakapta-e állampolgárságát”, (Kossuthékról már nem is szólva…)? (Valamint milyen keservesen valósult meg a hamvaik hazahozatala, némely kedvezőbb időszakban is.)
Ezzel szemben a függetlenségi, avagy szabadságharcainkat leverő zsoldosok (és udvari szállítók!) tömegesen kaptak állampolgárságot(!), = szentkorona-tagságot(!), =„magyarrá fogadták őket”, (hogy birtokképesek lehessenek a szent korona birtokvédelmi törvényei szerint is); meg (később) egyéb „lézengő ritterek”, olyanok, akiknek semmi közük nem volt Magyarországhoz, de jól jött a „császárnak”(!) hívei számát szaporítva gyengíteni a magyar ellenállást, és vele az ősi alkotmányos szellemet! Vajon megszámolta-e valaki, hány ilyen eredetű „új magyarral” hígították a „rebellis magyar vért”? Pontos számot nem tudok, nem fáradtam vele (még), de politikai elszólások 300 körülire becsülik őket. (Vagy gondoljunk a későbbi, 1886:VIII. törvényre!) Ők egyébként mind benn vannak a Törvénytárban, illetve csak a nagyobbak; a kisebbek, akik dolgozni(!) lettek becsődítve az új „tartományba”, azok persze nem! (Bezzeg Thököly, Rákóczi és Kossuth, ők legfeljebb „lázadók”, „pártütők” és olykor „banditák” –– a létező törvényczikkelyekben…) Vajon valóban visszatükrözi eme törvényi hagyatékunk és (az egyebek mellett belőle IS leszűrhető) alkotmányosságunk a „Magyarország örökké szabad” elv védőinek kellő emlékét? –– (Ez „költői kérdés” volt, a választ mindannyian tudjuk. Sőt a dolog okát is, de most ezzel ne foglalkozzunk. Maradjunk annyiban, hogy a történelmet – legalábbis a közvéleményt alakító „tankönyvi történelmet”– mindig a győztesek írják. A vesztesek, pedig, ha túlélik, legfeljebb kereshetik az igazukat. S rajtuk múlik, megtalálják-e.)
Ezek a gondolatok természetesen nemcsak nekem jutottak eszembe, (sőt én is többnyire idéztem másokat), hanem történelmünk – és alkotmányosságunk – több búvárának is, akik észrevételeiket, s az arra adott válaszukat könyvek formájában átörökítették nekünk, kései alkotmányvédők számára is. Minthogy a kérdés a bevezető mondatban elsorolt alkotmányellenes törekvések miatt erősen időszerűvé vált, tájékozódjunk egy kissé ennek a szempontnak az irodalmában!
Legelőször Ballai Károly „A magyar függetlenségi nyilatkozatok története” című könyvével (1935), amely már a címével is elárulja tartalmát. A szerző (1883-1947) főleg pedagógiai és lélektani munkáiról „híres”. Eme tárgyi művéről a „Kislexikon” (az interneten) meg sem emlékezik. Tudtommal ő írta a „Magyar vendéglátás történetét” is (szintén a 30-as évek végén), ám erről sem tudnak a hálóguruk (az ilyen című honlap, pl. Wikipédián sem említi). Úgy tűnik, egy partvonalon kívülre szorult művelődéstörténész… Valószínűleg ezért ismeretlen az összeállítás is. Alcímében „Első kötet”, de az ónodi országgyűléstől az 1921-i törvényekig tart. Második és harmadik kötettel nem találkoztam, vajon mit tartalmazhatnak még 1921-1935 közt? (Talán az akkori alkotmányhelyreállítás további törvényei teljes szövegét? Ezek azonban törvénytárban fellelhetőek ma is, de akkoriban is. Miért kellett (volna?) két külön kötetben is kiadni őket? S vajon megjelentek-e egyáltalán?)
A tartalom (az „Első köteté”) akár „vegyesnek” is ítélhető (mármint felfogástól és „pártállástól” függően), hisz a következőket sorolja fel:
- Az Amerikai Egyesült Államok (függetlenségi) Nyilatkozata, 1776.
- A Francia Nemzetgyűlés Ünnepélyes Nyilatkozata az Ember és a Polgár Jogairól.
(1789)
III. Az Ónodi Országgyűlés és II. Articulusa. (1707)
- Diarium Conventus Onodiensis. (az O.gy. Napló)
- Az ónodi országgyűlés végzéseinek második artikulusa, mely Józsefet
trónvesztetté nyilvánítja.
- Az ónodi gyűlés törvénycikkelyeinek záradéka.
- Herceg Eszterházy Pál nádor a keresztény világ valamennyi államaihoz
- augusztus 20-án (hm! –TG) az ónodi trónfosztó határozat ellen írt
nyilatkozata.
- Berzeviczy Gergely: Ausztria Uralma Magyarországon. (1790)
- A Magyar Nemzet Függetlenségi Nyilatkozata, Debrecen, 1849. április 19-én.
- I. Ferenc József 1849. március 4-iki proklamációja.
- Birodalmi Alkotmány az Ausztriai Császárság számára. (részletek!)
- CXL-dik ülés a képviselőházban 1849. április 14-én.
- CXLI-dik ülés a képviselőházban 1849. április 15-én.
- 50. ülés a felsőházban 1849. április 14-én.
- CXLII-ik ülés a képviselőházban 1849. április 19-én.
- A magyar nemzet függetlenségi nyilatkozata.
- IV. Károly Ő Felsége Uralkodó Jogainak és a Habsburg Ház
Trónörökösödésének Megszűnése, 1921. november 6.
- A törvényjavaslat indoklása.
- A közjogi bizottság jelentése.
- A nemzetgyűlés 258. ülése 1921. november 3-án.
- A nemzetgyűlés 259. ülése 1921. november 4-én.
- A nemzetgyűlés 260. ülése 1921. november 5-én.
- A nemzetgyűlés 261. ülése 1923. (corr: 1921.) november 6-án.
- Az 1921:XLVII. törvénycikk.
VII. Jegyzetek
(III/1. és 4. fej.hez.)
(IV. fej.hez,
benne: I. Lipót császár és király 1687. évi Dekrétuma, (1-4. cikkely,
köztük e legutóbbi): Jeruzsálemi II. Endre király 1222. évi 31. t.-
cikkelyét bizonyos részében megmagyarázzák.
továbbá: III. Károly császár és király 1723. évi (II.) Dekrétuma, a
- cikkelyig.
„Irodalom, név- és tárgymutató a munka utolsó, harmadik kötetében lesz.”
Nos, az első két fejezet alighanem a „tisztelet” vagy az „európaiság” jegyében kerülhetett be; de minket most ne zavarjon. A „MI” nyilatkozataink legrégibb tagjai – az időrend alapján – biztosan nem e „liberális” sugallatok hatására jöhettek létre, legfeljebb Berzeviczyt bátoríthatták fel jobban (s a későbbiek némelyikét befolyásolhatták csak). De az ő mondanivalóját azonban teljesen függetlennek ítélhetjük meg, mert a magyar történelem eseményeit veszi alapul. Az említett jegyzetek is tanúsítják, hogy ő is a benne mellékelt két törvény(cikkely) tartalmával vitázott, és különösen az Aranybullára hivatkozott, s nem a nyugati „példákra”. Bízvást mondhatjuk, hogy őt is a „Hungaria semper libera” elv szabadságfogalma mozgatta.
Nem jogszabály ugyan, de a gondolati előzmények közé besorolhatjuk Rákóczi 1704. évi Felhívását (proklamációját), amely kezdő mondatával jól azonosítható: „Recrudescunt vulnera…”. Ennek szövege már a Műhely honlapján is megjelent, gondolom, nem „liberális” befolyásoltság okából. Még kereshetnénk, és találnánk is további (és még régebbi), inkább „csak” „irodalmi” megnyilvánulásokat, amelyek teljes összhangban vannak a fenti idézett függetlenségi nyilatkozatokkal vagy (nem idézett) kulturális hagyományokkal, amelyek azonban felfogásunk szerint szintén alkotmányos gondolkozásunk összetevői lehetnek, pl. Zrínyi felhívását: „Ne bántsd a magyart!”, vagy a „Siralmas panaszt”, és hasonlókat.
Mellék-megbízatásként kaptam még biztatást a „erdélyi állam alkotmányos dokumentumai” figyelembevételére is. Ilyenek azonban –megítélésem szerint– nem igen lesznek, legalábbis a fentiekhez hasonló jogi formában. Ennek oka leginkább az lehet, hogy az „erdélyi állam” NEM külön állam formájában jelent meg a történelem színpadán, hanem, mint Magyarország része, maradványa, egy kis mai túlzással: rezervátuma. Első uralkodója, „János Zsigmond herceg”, valójában (és a kortársak emlékezetében is) II. János megválasztott és (még előbb) megkoronázott(!) királya, akit csak a vetélytárs Habsburg ellenkirály nagyobb katonai és gazdasági ereje, valamint a habsburgiánus utókor „történelemértékelése” fokozott le tartományi vezérré, nem törekedett „új birodalomra”, (sőt –sajnos– új dinasztiára sem!). Főminisztere, „Fráter” (cs. néven: Utjeszenics v. Martinuzzi) György (1482–1551) is –mai szóval különösen– „reálpolitikus” volt és bár személyét és politikáját ellenmondásosan ítéli meg az utókor is, de végső soron egy magyar függetlenségi politikát indított el (vagy csak „azzá fajult”), amellyel kivívta ellenfelei ellenszenvét és nem véletlenül politikai gyilkosság áldozatává vált. (Érdekes „véletlen”, hogy gyilkosai később, már az egy és oszthatatlan „magyar királyságban” a díjazott („magyarrá tett”) indigenák, főurak közé kerültek, s utódaik szinte napjainkig itt tevékenykedtek…). Eme György „barát” tevékenységét részletesen nem ismerem (aki tudja, előállhat vele! Fontos lehetne!), de én nem tudok „ideológiai” tetteiről, iránymutatásáról. Legfeljebb annyit, hogy –bár kétszínűen politizált–, NEM kívánt a létező magyar királyság MELLÉ egy konkurens államot létrehozni. Tehát Erdély léte nem „alkotmányossági elhatározásból” született, hanem kizárólag rövid távú kényszerintézkedésekből. Amikről egy másik, kevéssé ismert történelmi forrásmunka is meggyőzhet bennünket: Mikó Imre „Erdély különválása Magyarországtól” című elemzése (Buda, 1860; reprintje: 2011!).
Az erdélyi „fejedelemség” ez utáni, első kb. fél évszázada nem híres komolyabb nemzetmentő tevékenységéről, inkább hatalmi harcok színhelye, egyetlen karizmatikus uralkodója (Báthori István) is Lengyelországba exportálta magát, hogy államalkotói képességét kibontakoztassa. Tehát bár két „állam” van a Kárpát-medencében, a Szent Korona gondolata és egysége nem sérül. Legfeljebb a SZABADSÁGJOGok terén tesz Erdély nagyot, ami emlékezetes, bár a későbbi (Habsburg-) korok ezt is feledésbe merítik: a sokat emlegetett „Tordai” vallásszabadság (1568) törvényével. Valamint azzal, hogy már korán megjelenik a magyar államnyelv gyakorlata (1565; szemben a „királyi Magyarországgal”, ahol csak 1845-ben).
Majd a következő fél évszázadban vívja ki Erdély azt a becsületét, amit máig is emlegetnek „Erdély aranykora” néven, de ezt már a jobbára „szabadságharcos” fejedelmek. Bocskait, aki az első volt ebben a sorban (és „Bécsi békéje” a királyi magyarországi törvényhozásba is beillesztve, később persze Habsburg-módra átértelmezvén – némi –) vallásszabadságot harcolt ki, amire sokat hivatkoznak a nemzeti politikus utódok, (és amit idővel egyre szűkítenek a „királyaink”), és önállóságot –persze a nagyhatalmi erőtérben értve– Erdélynek. Őt magyar királynak is(!) megválasztották (koronát is kapott –a szultántól), de gyakorlati politikus (és magyar hazafi lévén, nem hataloméhes kalandor) módjára nem „élt vele” és tehát külön országot sem „alapítani” (s főleg nem külön „koronatartományt”, ahogy később a Habsburgok kezelték), csak a viszonylagosan meglévő magyar szabadságot védelmezte. (Ekkor volt Kassa „magyar főváros”, persze az osztrák kézben lévő „labanc” Pozsonnyal szemben). Én politikájának a lényeget a magyar egység és létfenntartás megőrzésében látom. Nem jogi formájú ugyan, de alkotmányos gondolkozásunk szempontjából kiemelkedő szerepű a halála előtt 12 nappal (és magyarul) írt „Testámentuma”, amely gazdasági-örökségi jellegű, de történelmi hitvallását is rejti. Ezt az irományt, illetve bizonyos „közjogi” részeit viszont alkotmányossági forrásműnek(!) is merném javasolni. (A kisterjedelmű mű beszerezhető írásban is, és a világhálón is).
Bocskai sok törvényt (miként Ferdinánd a „királyságban”) nem hozott „fejedelemségében”, de még egy tette örökérvényű a magyar történelemben, éspedig a „hajdúszabadság” fogalmának megteremtése, és megvalósítása. Példa a középkori osztályproblémák (akkor!) korszerű megoldására, sőt talán nemrégiben is mintaszerű lenne a célszerű nemzetépítési(!) feladatok gyakorlatában. Sok szabadságharcunk lelkes emberanyagát biztosította ezzel (egyfelől), és (másfelől) reménnyel látta el a hatalomból kirekedt rétegeket a haza védelmébe és a jogi „nemzetbe” való bekapcsolódásra lehetőség nyitásával. Mára egy „külön néprajzi csoport” is keletkezett ezáltal, a szemünk láttára, hasonlóan a korábban – és nem ily bevallottan „jogi úton”– kialakult székelységgel párhuzamban, akik viszont nem (vagy nem mindig) akarnak „külön gyökerűnek” feltűnni a magyar nemzet kebelén belül. (NEM úgy, mint a Habsburg-időkben „önállósult” szabad(abb) parasztok, akik sokszor „jászként” és „kunként” megbontják a magyar tudatot – bocs’ azoktól, akiket megsértek ezzel az észrevételemmel, de a tény az tény!) Még azt a merész gondolatot is megkockáztatom, hogy Horthy „vitézi rendje” is hasonló elgondolással szerveztetett meg (azzal a különbséggel, hogy a „kollektív jogok”, és/vagy az „önkormányzatiság” elve helyett inkább „nyugatias előképek” mintájára réteg, avagy osztály létrehozása formájában. Bár ma is lennének valódi vitézeink!)
Bocskaihoz hasonlóan Bethlen Gábor is szabadságharcáról híres, de ő sokkal bővebben a nemzetépítés kulturális oldalain tevékenykedett (iskolaépítés, a –református – papok megnemesítésével egy állandó értelmiségi réteg fejlesztése), noha vallásügyben az ő „Nikolsburgi békéje” is „beépült” (kényszerből és kurtítva) a „királyi” országrész jogrendjébe. Őt is megválasztották magyar KIRÁLYnak, és ő sem „vette fel a kesztyűt” (illetve a koronát) az ország (a Kárpát-medence) egységének megőrzése céljából (de aligha az „uralkodóház örökös jogai” elismerése végett!) Tehát „nincsenek” erdélyi külön(!) alkotmányos „vívmányok”; ámbár a magyar nyelven IS megírt erdélyi törvényeket kódexbe foglaltatta (amit nyugaton csak 1844-től kezdtek meg), a törvényszékek magyarul ítélkeztek(!), a közigazgatás magyarul (és szász vidéken: németül!) folyt, románul pedig könyvek jelentek meg a nép nevelése céljából (többet ennél az ő „terükön” nem is lehetett tenni). A kétnyelvű törvénygyűjtemények ugyan később bekerültek a magyar törvénytárba (a kiegyezés után, de NEM egyesítve, illetve párhuzamosan tárgyalva, mint a magyar történelem – a kárpát-medencei közös magyar haza – része, hanem egy meghódított „melléktartomány”, a „nagyfejedelemség” külön életének külön emléke gyanánt). Pedig Werbőczy Hármaskönyvét is egyedül az erdélyi fejedelmek ismerték el, írták alá (a „királyi” országoldalon csak a „nagy tekintélye” által fogadták el (a magyar jogászok) szokásjogként, noha Veres Balázs által egykorú magyar fordítása is megjelent, még 1570-ben, Magyar Dekrétom címmel (sőt később még horvátul is – a társországban!), de „hivatalosan” nincs kodifikálva!
Bethlen „magyar király” voltának egykorú emléke még egy elfeledett mű, amit az irodalom a legrégibb – magyar (eredetű és magyar nyelvű!) – államelméleti értekezésként ismer(?), a Pataki Füsüs János ungvári prédikátor elmélkedése –természetesen a bibliai példák és tanítások, valamint egyéb ókori, s részben kortárs szerzők gondolatait elemezve –, a „Királyok tüköre” (1626), amelyet Bethlen Gábornak ajánlott, és szentírási hátteret kívánt adni neki az ország áldásos kormányzása nehéz munkájához. Vajon miért nem ismerős ez az alkotmányos szakirodalomban a jogászok berkeiben?! Talán azért, mert egy (a hatalom által) el nem ismert „magyar királlyal” van kapcsolatban? Vagy mert nem a jezsuita államszemléletben (és nem általuk, és nem latinul, hanem magyarul) íródott? Mert biztosan nem az egyébként nehézkes, kora-barokk körmondatos és bibliai hivatkozásokkal megtűzdelt stílusa miatt (ámbár a korabeli latin művek sem különbek)! Vajon ajánlhatnám-e alkotmányossági „harcostársaim” figyelmébe azt a történelmi(!) forrásművet a helyes és igaz keresztyén uralkodás mikéntjéről?! Nem jogszabály ez sem, de mint „politológiai” kulturális hagyomány, a történeti alkotmányunk egyik összetevője (lenne ez is).
Ha már a királyság „kötelező milyenségére” került a szó, hadd említsek meg még egy „irodalmi” művet, kissé korábbról ugyan, és nem magyar szerzőtől, és nem magyarul, hanem latinul (bár 1941? óta létezik magyar fordítása is), Brandolini Lippo olasz humanista és budai udvari kegyenc Mátyás király udvarából, utólagosan (1500 körül?) írt alkotását, a „Királyság és köztársaság összehasonlítása” (kb.i) magyar címmel, amelyben eszmefuttatásaihoz Mátyás udvarát és politikáját veti össze a korabeli olasz köztársaságok zsarnoki működésével, természetesen a királyság javára!… Azt hiszem, ezt is inkább a Szent Korona államrendjének a más (kortárs) rendszerekhez való viszonyításának a kedvezőbb eredményeként értékeljük, mintsem egy talpnyaló hízelgésének, hisz a király halála után, és hazautazván készült. Ezt ismét a „nyugatias” divatos államelméletek egyoldalú érvényesülése és az önálló „magyar út” különbsége diadalának(?), de legalábbis szép emlékének könyvelhetjük el. Hisz Macchiavelli nem sokkal eme szerző előtt ténykedett és fogalmazta meg „elveit” (de azokat másképp).
A függetlenségi harcok sem feltétlenül az eddig tárgyalt korokban és körülmények (pl. a török, meg a reformáció, amelyekre általában hivatkozni szoktak) közt jelennek meg történelmünkben, hanem korábbi eseményeket is besorolhatunk közéjük, éspedig – mint látjuk – a „rivális” politikai fél árulkodó megnyilvánulásai következtében, hisz a múlt századfordulós osztrák (császárias) történetírás a magyar Szent Koronára való törekvéseiket ideológiájukban, történelemszemléletükben gyakran bevallják, mint pl. erről tudósít bennünket egy monográfia (-sorozat?). A felvilágosító munka az „utolsó kuruc”, Thaly Kálmán történészünk iskolájában indult meg, aki történelmi (és szabadságharcos) nagyjaink hamvainak – múlt századforduló körüli – hazahozatalát is kiharcolta és „sínre tette”. Az ő alapítványa kiadásában jelent meg 1917-ben Szabó Dezső (1882-1966) történész könyve: „Küzdelmeink a nemzeti királyságért, 1505-1526” címmel, éspedig a „A magyar nemzet önállóságáért és függetlenségéért vívott küzdelmek (az 1505-iki rákosi országgyűléstől a Rákóczi-emigratió kihaltáig)” főcímű sorozat első tagjaként. (Hogy több jelent-e meg, nem tudom, kiki nézzen utána; én eddig nem tudtam beazonosítani művet „folytatásaként”, de a politikai változások alighanem nem tették lehetővé(?) a további köteteket.) Ez a könyv már 1437-ben keltezi a Habsburgok „elő”-benyomulását, éspedig épp a korabeli osztrák történészek „tudósításaként”; bár mint tudjuk, a „fő támadás” tehát 1505-ben, a Mátyás halála utáni hosszas zűrzavarokban indult –– és 1526-ban „lezárult”. Még jó, hogy mi már tudjuk(?), hogy nem örökre! Tehát „küzdelmek”, „nemzeti” és „királyság”: tiszta mai alkotmányos „helyzet”; és már AKKOR is!
Mert mi a napjaink feladata? Küzdeni, nemzeti érdekekért, és a Szent Korona alkotmányának helyreállítása és mindez „királyság-problémák” özöne közepette. Nem kívánom elmesélni a könyvet, de előtanulmánynak hasznos ma is, hogy hogyan lássuk történelmünk utolsó fél évezredét. (Nem tudom, a sorozat folytatódott-e, Thaly 10-12 műre tett ajánlatot; aki tájékozottabb e téren, szóljon hozzá.) De Timon Ákos ismert összefoglalásai szintén a magyar alkotmányosságról eme osztrák politikai és történeti törekvések ellenében íródtak.
Még egy mentegetőzést! Két évvel ezelőtt, a MSz „Államreform”(!) Tagozatában efféle témák, főleg a királyság fogalmának, szerepének vitatása közben, a fenti részletek kapcsán, egyik harcostársunk (GL „néptribun”) nekem szegezte a kérdést, „miért gyűlölöd te a németeket?”. Nos, ITT IS megismétlem az akkor neki adott válaszomat, mielőtt e körben is „németgyűlölettel” gyanúsítana meg valaki. Én NEM gyűlölöm a németeket! Maga a „német” kifejezés is furcsa. Manapság e szóval a Bismarck-i, majd saját útját követő egységesült Németország állampolgárát (és hát azok nyelvét) értik általában; de a kuruc idők „német” szava nem a mai „nagy” Németországra vonatkozott, hanem az akkori „Német-római” Birodalom (Császárság!) osztrák(!!!) uralkodóházára. (Legalábbis nálunk, Magyarországon, és elsősorban, illetve hétköznapilag; éspedig azért, mert németül beszéltek, a kötelező latin jurisdictio-tól eltekintve.) A „birodalom” egyéb részeivel, tartományaival, hercegségeivel, királyságaival, avagy a mostani Németországgal ügyünk, „semmi közünk” nem volt, legalábbis politikailag (és katonailag), legfeljebb kulturálisan, de ama együttműködés inkább gyümölcsöző volt, mintsem káros. Hadat sem viseltünk azon országrészekkel soha (illetve csak Mária Terézia idejében, de akkor is osztrák „színekben”. Így hát NEM nevezném –legalábbis én!– azt a korszakot alkotmányosságunk és függetlenségünk fénykorának (szemben számos történésszel). Viszont sok eseményből, meg az előbb említett osztrák történészi vonal „beismeréséből” is tudható, hogy „Ausztria”, helyesebben az osztrák uralkodóház egyértelműen Magyarország politikai felszámolására, bekebelezésére törekedett, és közjogi harcaink e körül a TÉNY körül forogtak. Bár az általuk, illetve majdani „rokonszenvezőik” által megírt „alkotmánytanunk” ezt a tényt szemérmesen elhallgatja, s az ellentéteket utólag (illetve már akkor is) „elsimítja”; történelmünk sok eseményei közt és által mégis felismerhető és észlelhető. Tehát az alkotmány-ÉRT vívott harc NEM egy láthatatlan „ellenség” ellen folyt, hanem határozottan az uralkodóház (a „birodalom”) TÚLHATALMA ellen. Amely uralkodóház anyanyelve történetesen német volt; ezért van hát kultúránk „tele” „németellenes” kijelentésekkel, megnyilvánulásokkal. Ezek a „németellenességek” az – akkori – alkotmányos harc velejárói (bár sokan nem merik bevallani, valami „békességvágy” vagy „kiegyezés” vagy „óvatosság” jegyében). (Megjegyzem, Mikó Imre is ilyenformán fogalmazta meg álláspontját a függetlenség kérdésében, – e szempontból egy sokkal kényesebb korban –, az említett könyvében.)
Nos, történelmünk sok évszázadára ez volt a jellemző. Ami nem jelenti azt, hogy most is – kizárólag – ők lennének az ellenség, sőt elsősorban más(?) külpolitikai erő fenyeget bennünket. De AHOGY akkor küzdöttünk ellenük, úgy KELL ma is, az időszerű ellenség ellen. Mostani tájékozódásunk a hajdani tapasztalatok (tények és módszerek) felismerése, az időszerű tennivalók érdekében. A mai Ausztria nem ellenségünk (különösebben), legfeljebb annyiban, amennyiben tesz (tenne) ellenünk. De a régi ellenséget szükséges ismernünk, s a következtetéseket levonnunk. Ebben segítenek mind Mikó Imre, mind Szabó Dezső – a történész, bár az „író” (1879–1945) is efféle megnyilvánulásairól híres!– idézett könyvei, illetve értékeléseik.
Tehát ha most megemlítek egy kis füzetkét, amely az előzővel szintén egy időben keletkezett, s (valószínűleg) ugyanaz az indulat hozta létre, akkor most nem „hadüzenet” céljából teszem, sem Ausztria, és nem is a mai Németország ellen. De azoknak a rafinált módszereknek a felismerése, amelyekről e füzetke rántja le a leplet, sok mai lehetséges veszély ellen vértezhet fel bennünket. Időben a fentebbi történeti tanulmány, meg a korábban iránytűként említett „Függetlenségi nyilatkozatok” közé esik, és összefüggésben van e mű utolsó kérdéskörével, annak –mondhatnám– érzelmi aláfestését is adhatja, tehát e „mű”: gelsei Bíró Zoltán 1919-ben megjelent pamfletja, a „Habsburg-ház bűnei Magyarország ellen(?)”. NEM jogi alkotás, még csak nem is történészi, se nem irodalmi, hanem egyszerűen politikai brosúra, amely meg tudja világítani az utolsó, az 1921-es trónfosztás hangulatát, lelki hátterét, illetve hátterei közül az egyiket. De valószínűleg a legfontosabbat: az önálló Magyarország ellen működő politikai erők eltávolításának szükségét. A füzetecske még Trianon előtti, tehát azzal a problémával ne próbáljon ágálni ellene senki, mert ennek a füzetnek az időszerű fő mondanivalója csak ennyi: „szabaduljunk meg a(z „osztrák”) hullaméregtől”! Gondolom, időszerű lehet még most is; tehát nehogy valaki „megmentő ötlet” gyanánt visszakívánja őket, a „történeti” uralkodókat.
Viszont hadd idézzek egy „osztrákbarát” hazánkfiát is! Szintén alkotmányügyben, sőt nagyon is alkotmányossági és nemzetépítési programmal! A szerző magyar, s lehet, hogy nem is igazán(??) Habsburg-barát, legfeljebb „kiegyezésbarát”! Merthogy a kiegyezés utáni Magyarország egyik vezető politikusa, mellette „történetírója”, vagy inkább értelmezője. Ifjabb Andrássy Gyula: A magyar állam fönnmaradásának és alkotmányos szabadságának okai, I. (1901) és II. kötet (1905). De így is láttam idézni: „Fönmaradásunk okai”. Ő természetesen nem annyira kuruc, mint az előbbiek sokan, de elmélyült gondolkodó. Fennmaradásunk okait természetesen(!) fejlett alkotmányosságunknak tulajdonítja, és többször a hasonló fejlődésű angol társadalommal veti össze. Érdekessége, ami azonban nem meglepő: az eseményeket hazánk ÉS a „dynastia” szemszögéből tárgyalja (mármint ez attól kezdve, amikor az időszerű dinasztia belép hazánkba). Egy nagy hiányossága azonban van: csonkán maradt, éspedig a III. kötetig (1911) készült el, amely a szakirodalom szerint 1711-ig követi történelmünket és alkotmányosságunkat ((ez utóbbi nekem nincs meg)). Tehát a „legkényesebb” idők nagy részei kimaradtak (vagy tán szándékosan nem fejezte be végül???); pedig de KÍVÁNCSI lettem volna a nagy szabadságharcosok méltatására, valamint az ők ellenfeleiére!! (Meg a trónörökösödés „rendjére”, amit Berzeviczy is megcsócsált, nem is szólva Kossuthról!) Csekélységem tehát csak az első két kötettel találkozott, amelynek utolsó fejezete tehát épp Rudolfot és Bocskait tárgyalja… Talán nem mondok meglepőt (vagy igen?): a „császárt” elítéli a „dynastia szempontjából” is, és Bocskairól nagy elismeréssel szól. Néhány jellemző értékelő mondatot idézek erről a korról:
„…A magyar nemzetet súlyos válságba sodorja uralkodójának ezen végzetes politikája.
Nehéz elhatározás elé állítja a nyugattal való szövetség híveit. Politikájukhoz immár csak szabadságuk, nemzetiségük és vallásbeli meggyőződésük árán maradhatnak hűek.
Már eddig is a dynastia magatartása gyengítette a hozzá szító párt tekintélyét. …
A ki gyűlöli a törököt, a ki tőle félti a magyar faj és kultúra jövőjét, a ki belátja, hogy csak a szomszéd keresztény nagyhatalom szövetségében állhatunk meg, a ki, tekintettel a nemzet gyöngeségére, az ország ügyeinek rossz kormányzatába is belenyugszik, még az sem bírja az őrületes törvényszegéseket eltűrni.
Az ember a legnagyobb veszélynek is nekimegy, hogy egy másik elől meneküljön. …
A magyarról azt írta egy régi krónikás, hogy gyűlölte a törököt, míg a német meg nem haragította. … Sokáig sokat tűrt, mert szükségét érezte a Habsburgok védelmének. … De most már nem birja tétlenül nézni a közvetlen veszedelmet. …
A rontó elem Rudolf volt. Ő okozza a bonyodalmat, a mely vért követelt. Bocskai volt a hős, a ki megmenti a helyzetet. Ő öli meg a jogtipró hydrát. …”
(Nos, itt lép be hát okfejtésében a jog, illetve az alkotmányosság szempontja, s veszi át az elbeszélő történetírástól a szerepet! Ami nem tanulság nélkül való. De, lépjünk tovább!)
„Bocskai is úgy cselekszik, mint a nemzet: ő is sokáig eltűr. A fegyverhez csak akkor nyúl, mikor egyéni érdekeit is veszélyezteti a zsarnok (1604). Nem vall-e ez önzésre? …
Bocskai zászlóbontásának időpontja nem bizonyítéka önzésének. Mint a nemzetnek, neki is ezer oka volt a küzdelemtől óvakodni…
Ha van jogosult forradalom, akkor Bocskaié az. Erkölcsileg igazolt volt…
Mi volt ez? Mi volt Bocskai politikája? …stb. stb. …((hosszú!)) …
E gondolatot világosan kifejezi végrendelete. Azt mondja benne: >>Míg hatalmas és idegen fejedelem ül a magyar trónon, Erdélynek nemzeti fejedelem alatt kell állania, hogy Magyarországot és a vallásszabadságot megvédje. Maradjon az az állam kapcsolatban Szent István koronájának birodalmával, legyen ennek kiegészítő része, de bírjon külön katonai és politikai hatalommal, hogy a magyarság érdekében latba vethesse kardját.<< …”
(EZ nevezhető tehát Erdély „alkotmányos alapjának”(!), még a labanc(?) Andrássy gróf szerint is. Aki – mint látható – úgy védi(!) a dinasztia érdekeit, hogy hibáikat hánytorgatja fel, s közben az alkotmányos rendet dicséri, az „abszolutizmussal” szemben!… Tehát „alkotmányunk szellemében” is: Erdély mindvégig Magyarország része! Csak némely Habsburg csatolta le, s csinált belőle „önálló”(?) „koronatartományt”.))
Még egy fél és egy egész mondatot kiragadok:
„Az önkény s főleg a katholikus reactio, mely Magyarországra sulyosodik, Rudolf többi országában is ellenszenvre talál. …
A dynastiának Básta és később Karaffa, Haynau többet ártottak, mint Bocskai, Rákóczi vagy Kossuth. …” (– mondja a Monarchia utolsó közös külügyminisztere!…)
Kár, hogy nincs e könyveknek folytatásuk. De van egy érdekes vonatkozása: NEM szerepel Zétényi egyik korábbi alkotmányügyi, helyesebben szentkorona-tárgyú műve lenyűgöző méretű (463 tételt tartalmazó) bibliográfiájában! Pedig a bevezetője szerint a teljességre törekedvén felölelte az Országgyűlési Könyvtár ilyen tárgyú teljes adatállományát. Egy internetes oldal a szerző (Andrássy) bőséges munkásságát is felsorolja, ezek közül a „nagy könyv” csak egyet idéz: „A királykérdés jogi szempontjai”-t (1920); úgy látszik, Zétényi főleg a király, mintsem az alkotmány s a függetlenség problémái irányában kutatott(?). Netán hiányoznának Andrássy egyéb könyvei az OgyK-ból?!
Még egy „forrásműre” gondoltam, amit nem árt(ana) figyelembe venni alkotmányunk történeti gyökerei vizsgálatánál, éspedig Karácsonyi János: Szent István király oklevelei és a Szilveszterbulla (Budapest, 1891). Ez a középkori források hitelességével foglalkozik, és különösen az alkotmány korai történetében szerepet játszó „koronaküldési” oklevéllel, amely szerinte HAMIS (és „persze”: Habsburg-ármány, és gyártmány, 1560 körül)!!! Még szerencse, hogy a szerző elismert történész és „civilben” katolikus püspök volt, mert most letámadnának sokan, hogy ez holmi „protestáns rosszindulat”… Mindenesetre a közben (az utóbbi 20 évben) kibontakozott bőséges másodlagos „korona-romantika” (hogy óvatosan fogalmazzak) a nyilvánvalónak tekinthető Dukasz Mihály-féle eredeztetéssel szemben ugyancsak erejét veszti. Mert valamennyien a pápa általi küldés szép „mítoszát” csicsázzák tovább, olykor egészen Atilláig, vagy Nimródig(?)…–– ((És csak zárójelben említem meg, hogy a híres „Szent István intelmei (Imre herceghez)” című irodalmi mű IS, az egyik Habsburg-könyvtárból(!) került elő (jóval később); sőt még az Anonymus „Gesztája” is (1747!), amire pedig a millenniumi honfoglalás-változat épül, de ez az én észrevételem, ami azonban illeszkedik az előbbiekhez… De ez már túl megrázó lenne egyeseknek. Akit zavarna, felejtse el! De az alkotmányunk „szakrális gyökerei” körül akad még NÉMI homály, vagy épp most gyúlik, gyúlhat világosság?! Fiat lux!)) –– Szóval: …Inkább a TÖRTÉNELMI adatokra építsünk, mint a mondaiakra! Elvégre a történelmi magyar állam alkotmányát nyomozzuk, s nem a mesék világából valót!
Na, most itt meg is állnék, bár bizonyára akadna még több tanulságos, és tisztánlátásunkat fokozó történelmi adat, de nem szeretném túlságosan rombolni a „hagyományokba” vetett bizalmat. Csak épp a sokkal valósabb történelmi tényekkel kezdtem összeütköztetni az örökölt hiedelmeinket.
Összefoglalásul: én hiszek a történeti alkotmányunk igazságában, avagy az alkotmányos hagyományunknak nevezett kulturális örökségünk valóságában; de „egy az egyben” leporolni a háború előtti elképzeléseket és ellenőrzés nélkül átvenni „érvelésüket”, véleményem szerint elhamarkodott politikai lépés lenne! Ha valami hasznáról az elmúlt 67 év (Ma már ez 77 év) alkotmánytalanságunknak beszélhetünk, akkor az épp az a LEHETŐSÉG (vagy késztetés), hogy ezeket a két-háromszáz éves tévedéseket-hamisításokat – épp a történelmi szemlélet jegyében – ki tudjuk igazítani. Ehhez gondoltam néhány szempontot felvetni és meggondolásra ajánlani. Különösen a „függetlenség” (benne a „szabad királyválasztás”) és a vele ellentétes „trónörökösödés” kérdésében, amely vita mindig kulcsfontosságú volt a magyar történelemben.
További eredményes munkát mindannyiunknak!
—————————————————————————————–
Időrendbe téve –áttekinthetőség végett– az idézett forrásokat (és eseményeket): (NEM „teljes”!)
––(1437) az első Habsburg-„nyomulás”: Albert király
––(1457) a második nyomulás: V. (Utószülött) László
––1500~ Brandolini: Királyság és köztársaság összehasonlítása (Mátyásnak tulajdonított uralkodási elvek) (magyarul is: 1941)
––1505 a függetlenségi harcok „kezdete”
––1517 Werbőczy: Tripartitum… (a magyar szokásjog „kodifikálása”) első kiadása
––1526 I. Ferdinánd ellenkirályként (I. Szapolyai Jánossal szemben) színre lép és átveszi a kezdeményező szerepet; az ország kétfelé szakadása az eredmény
––1541 II. János gyermekkirály megkoronázása; Fráter György „régensi” szerepe, majd az ország háromfelé szakadása, ebből kettő a két királyé…
––1551 Fráter György meggyilkolása
––1559 II. János átadja a Szent Koronát, az önálló Erdélyért cserébe, innen kezdve J. Zsigmond néven fejedelem
––1568 a tordai (erdélyrészi) országgyűlés: a híres Vallásszabadság törvénye.
––1570 Veres Balázs: Magyar Dekrétom (Debrecen) (= vagyis a Hármaskönyv magyarul)
––1571 János Zsigmond halála
––1604 Bocskai István fejedelemmé lesz
––1606 Bécsi béke
––1606 Bocskai Mo. választott királya lesz, Hajdúszabadság, Testámentuma és Bocskai halála
––1608 II. Mátyás vallástörvénye a Bécsi béke alapján (híres „sarkalatos” törvény)
––1618 Bethlen Gábor: Nikolsburgi béke
––1626 Pataki Füsüs János (Ungvár): Királyok tüköre (Bártfa) Bethlen G. köszöntésére
––1664 Zrínyi Miklós: Ne bántsd a magyart! (röplap)
––1666? ismeretlen: Siralmas panasz (röplap)
––1666 a Wesselényi-„összeesküvés” kitudódása, a vezetők kivégzése, I. Rákóczi Ferenc katolizál és megmenekül, a megtorlások kezdete
––1674-5 a pozsonyi „vértörvényszék”
––1678? Eperjesi vérfürdő
––1682-84? Thököly Imre felkelése és felvidéki „királysága”
––1683 Bécs török –és Thököly általi– sikertelen ostroma
––1687 I. Lipót dekrétuma: a magyar „alkotmányos” szerzett jogok csorbítása
––1699 a karlócai béke, a török uralom ––lényegében–– megszűnte; a Kollonich (Kolonitz)-féle berendezkedés
––1704 Rákóczi-(Ráday Pál): „Recrudescunt vulnera… Hungariae”
––1707 Az ónodi országgyűlés és Lipót király trónfosztása (I. trónfosztás)
––1707 Esterházy Pál gr.: „Ellen-függetlenségi” nyilatkozat (a trónfosztás ellen)”
––1711 a szatmári béke
––1723 a „Pragmatica Sanctio”
––(1776 az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat –– csak összehasonlításul)
––(1789 a francia „Emberi és Polgári jogok nyilatkozata –– csak összehasonlításul)
––1790 Berzeviczy Gergely: Ausztria uralma Magyarországon
––1844 a magyar nyelv bevétele az államigazgatásba
––1848. március 15. a pesti megmozdulás (forradalom?)
––1848. márc.–április 11. Pozsonyban az országgyűlés megszavazza, V. Ferdinánd aláírja a reform törvényeket
––1849. márc. 4. Olmützben „I.” Ferenc (József): „A Birodalmi alkotmány”
––1849. április 19. Debrecenben a második trónfosztás.
––1849. augusztus 13? A világosi fegyverletétel
––1849 okt. 6. Aradon a tábornokok kivégzése; Pesten gr. Batthyány L. min.elnök kivégzése
––1860 Mikó Imre gr.: Erdély különválása Magyarországtól.
––1860-61 számos alkotmányossággal foglalkozó, valamint történelmi munka megjelenése
(pl. Széchenyi, Toldy Ferenc, Deák F., stb.)
––1861 a tárgyalások megkezdése Ferenc József és a nemzet között
––1867 a Kiegyezés
––1886 a Felsőházi törvény átalakítása
––1891 Karácsonyi János: Szent István király oklevelei és a Szilveszterbulla (Bp)
––1896 a Millennium
––1901 Andrássy Gyula gr.: A magyar állam fönmaradásának okai I.
––1905 Andrássy Gyula gr.: A magyar állam fönmaradásának okai II. (1618-ig)
––1906 Rákóczi és Thököly hamvai hazahozatala (Kassára és Késmárkra)
––1908? Kossuth hamvai hazahozatala (Budapestre)
––1911 Andrássy Gyula gr.: A magyar állam fönmaradásának okai III. (1711-ig)
––1914 az I. világháború kezdete
––1916 az utolsó királykoronázás: IV. Károly
––1917. Szabó Dezső (történész): Küzdelmeink a nemzeti királyságért, 1505-1526
––1918. az „őszirózsás forradalom”
––1919. március 20. „Néphatározat” („ideiglenes a későbbi Alkotmányig”) (charta!)
––1919 ápr. 21. a „Tanácsköztársaság” 133 napjának kezdete („Mindenkihez”…) (charta!)
––1919 gelsei Bíró Zoltán: A Habsburg-ház bűnei Magyarország ellen. („röplap”, 130 old.)
––1919. szeptember Horthy bevonulása Budapestre
––1920. június 4. a „Trianoni béke”
––1921. november 6. IV. Károly és a Habsburg-ház trónfosztása (= ez a harmadik!)
––1922 és 1923 a „királypuccsok”, majd IV. Károly száműzése az országból
––1926 a Főrendiház megújítása(?)
––1935 Ballai Károly: A magyar függetlenségi nyilatkozatok története (I.)
––1941? Brandolini, L: Köztársaság és királyság összehasonlítása (magyarul!)
––1943 könyvnap Csekey István: A magyar alkotmány (tankönyv!)
––1944. március 19. hazánkat a szövetséges Németország megszállta; Az „alkotmány nélküli korszak kezdete”
––1945. április 4. az orosz csapatok győzelemjelentése, a német-orosz csapatváltás szimbolikus napja, a kommunista uralom szerinti „felszabadulás”
––1946. orosz nyomásra a „Köztársaság” kikiáltása
––1947 aug. 20.(?) Altöttingenben az utolsó (csonka) magyar országgyűlés nyilatkozata (=szöveg hol???)
––1949 aug. 20. a sztálini oktrojált „alkotmány” (1949/XX. tv.)
––1956. október 23. a népfelkelés kitörése
––1956. november 4. Nagy Imre hajnali rádióbeszéde, és a „Bibó-nyilatkozat”, mint „függetlenségi nyilatkozat-csírák”(!?) avagy helyzetjelentések!
––1966 Beér–Csizmadia: Történelmünk a jogalkotás tükrében (Sarkalatos honi Törvényeinkből, Bp. Gondolat), számos alkotmánytörténeti adattal, pl. a magyar charta-tervezetekkel (Hajnóczy 1790, Martinovics 1793, Berzeviczy Gergely 1809 Napoleon számára?, Táncsics 1848 július és 1849 március 15! Kossuth 1851; + végül: … 1918-19)
––1988-89 a „Kerekasztal” működése, és az „Alkotmányozási füzetek”
––1989 okt. 23. a sztálini alkotmány megújítása „ideiglenes alkotmánnyá” (az 1949/XX. tv. módosítása.)
––1995-2010 számos „szentkoronás” és „alkotmányos” mű!!!…
––1997? Zétényi Zsolt: A Szent Korona és az alkotmánya?? (bibliográfia!!!)
––2010 Zétényi Zsolt: A történeti alkotmány (Mo. ősi alkotmánya, Bp., 2. jav.)
––2011. április 18. „húsvéti alaptörvény” megszavazása (az 1949/XX. alapján); hatályba lép (?) 2012. január 1.
––2011. június 10. az AB-nak benyújtott anyag az Alaptörvény belső ellentmondásairól/Balogh-Bene-Gyarmati
––2011 szept. 13. ……a hatálybaléptetésig még hátravan néhány hét…
BG: Eddig tartott Tálos Géza írása, s nekünk kötelességünk a munkáját folytatni, mert nem csak ’’Erős várunk az alkotmányunk’’ de a történeti alkotmányosság az egyetlen lehetőségünk arra, hogy megszabaduljunk a pénzügyi megszállástól, a bankárkaszti uralom sajátos demokratizmusától, ami mára Covid-hisztériává fajult és már a terror elemeit is magába olvasztja az egészségügyi rendelkezések hamis, álruhájába bújva! Géza igazsága megkérdőjelezhetetlen, s személyében a Nemzetegyesítő Mozgalom elveszítette az első komoly és nemzetileg nagyon is elkötelezett filozófusát. Persze őt sohasem fogadta be a bolsevik korszakból itt maradt filozófusi örökség, nem hívták tanítani egyik egyetemre sem, pedig biztosan különb és magyarabb tudást tudott volna átadni a fiataloknak, mint a mai professzorok többsége.
Kedves Géza! Mi NEM felejtünk, sőt még határozottabban: NEEM felejtünk el! Hiszen csak az hal meg akit elfelejtenek, de mi folytatjuk a munkádat!
