Kossuth Lajos kormányzó szerepét is sokan látják negatívnak, s mindez azért lehetséges, mert nem tanulmányozták a szerepét kellőképpen.
A szabadságharc nélküle rövid és csúfos bukással végződött volna, mert a Habsburgok serege képes lett volna, hogy az országot az örökös tartományok sorába süllyessze és alkotmányosságunktól teljesen megfosszon minket. Kossuth szervezőkészsége és beszédei állították fel a honvédséget, de a bukás utáni külföldi ténykedése is a haza üdvéért folytatott harc volt élete végéig. Erről szól ez az írás, amit a napokban kaptam és ami bizonyítja, hogy az emberi tisztesség minden esetben jelenvolt, a hazaszeretete mellett! Így szégyelljék magukat azok, akik folyamatosan vádolják, alaptalanul mocskolják. Sajnos ez egy pótcselekvés!
Lassan megérik bennem a nemzeti ügyektől való visszavonulás gondolata.
Honféltő szeretettel: Gábor (BG)
(Ismeretlen szerző: Az öreg Kossuth tevékenysége)
Kossuth Lajos életének valamivel több mint 51%-át töltötte magyar hazájában, kicsivel több mint 13%-át Törökországban, az Egyesült Államokban és Angliában, mintegy 36%-át pedig Olaszországban. A teljes életút több mint harmadának helyet adó környezet, város, ország vajon második hazája lett a magyar száműzöttnek? Vagy „csak” olyan otthonként szolgált, amelynek retesze azért zárta ki a külvilágot, hogy lakója lélekben könnyebben szálljon haza a búvó otthoni tájra? Tényleg „remete” lett Turinban az emigráns kormányzó, ahogy előszeretettel hívta önmagát, és emlegette rajongóinak mind népesebb hazai tábora az évtizedek múlásával? Vagy ez jól megválasztott „álca” volt csupán az öregember számára, hogy gigantikus politikai múltja ne tegye tönkre a magánkörbe visszavonulni kívánó értelmiségi törékeny autonómiáját? Az alábbiakban ezekre a kérdésekre keressük a választ.
Európa számára Itália mindig a „narancsok hona” volt. De „országnak” – amiként azt Kossuth Lajos jogos büszkeséggel hangsúlyozta – a magyar nyelvben hívták először. E szép név – Olaszország – már akkor beivódott a hazai közbeszédbe, amikor az itáliai tartományok lakói még nem is sejtették, hogy egyszer majd rájönnek: ők valójában egyetlen nemzet gyermekei.
A kossuthi ajánlat
1859 tavasza – az észak-olasz tartományok egyesítését hozó nagy háború előkészítése – óta Kossuth benne élt az olasz politikai élet fő áramában. Száműzetésének tizenkettedik évében, 1861 tavaszán elhagyta addigi lakóhelyét, Londont, és előbb ideiglenesen Milánóba, majd – a régi magyar nyelvben németesen Turinnak nevezett – Torinóba költözött. A magyar politikus döntésének legfőbb indoka a politikai viszonyok változásában rejlett: azokban a kedvező körülményekben, amelyeket az olasz egyesítés felgyorsulása teremtett a magyar függetlenségi remények számára. Remek francia tudása – és persze kivételes nyelvtehetsége – révén gyorsan megtanult olaszul, így személyesen és írásban is egyre többet érintkezett az itáliai közélet fontosabb szereplőivel.
Korabeli leveleiben sokszor figyelmeztetett arra, hogy nem szimpátia és elvrokonság, nem becsület és korrektség, hanem csakis a kőkemény érdek számít a politikában. Addig vagyunk tényezők, amíg másoknak érdekükben áll együttműködni velünk. Azt ajánlotta, hogy partnerei a magyar felkelést „használják” fel a Habsburgok ellen, mert ha szövetségre lépnének, a magyar fél a fekete-sárga ármádia döntő részét lekötné a Duna mentén, és így bevehetővé gyengítené a korabeli Európa legerősebb katonai koncentrációját, a lombardiai osztrák várnégyszöget (Verona, Peschiera, Mantova, Legnago) – ezzel következményeiben lehetővé tenné a császáriak kiverését Itáliából.
Ezért cserébe az újabb magyar szabadságküzdelem nagyhatalmi támasztékaként akarta „használni” Torinót (és a nagy pártfogót, III. Napóleon francia császárt): segítsenek abban, hogy ne ismétlődhessen meg az orosz intervenció. Ha ugyanis nincs cári hátbatámadás, és az osztrákok egy részét leköti Itália, akkor komoly a remény, hogy „ha még egyszer azt üzeni…”, a függetlenné váló magyar nemzet végre megint a maga kezébe veheti sorsa alakítását.
Torino és Párizs megértette, mi több, értékelte a kossuthi ajánlatot. Belátták, amit 1848 tavasza is bizonyított: Bécs valóban tehetetlen, ha Pesten és Milánóban egyszerre vonul ki a nép az utcára. Ezen az alapon indult meg az egyezkedés, amelynek során Kossuth pozíciója olyan erős volt, hogy feltételeket is szabhatott partnereinek. Az exkormányzó – tanulva a mazzinista „forradalomcsináló” módszerek kudarcából, a megfelelő nagyhatalmi elköteleződés megnyerése érdekében – két feltételt kötött ki: a) Magyarország függetlenségének hadicéllá nyilvánítása valamilyen közhírré teendő proklamáció, politikai nyilatkozat keretében; b) kibontott francia vagy olasz zászlóval kellő méretű expedíciós haderő megjelenése a magyar határon. Ezek nélkül nincs újabb magyar szabadságharc, vagy ha ki is provokálják, neki nem lesz, nem lehet hozzá semmi köze. Ahogy Ludvigh Jánosnak, barátjának és politikai munkatársának írta 1859 áprilisában: „némelly emberek igen könnyen hajlandók a »szegény Magyarral gesztenyét szedetni ki parázsból« mások számára – én pedig a népünk vérével, Hazánk jövendőjével könnyelmű játékot üzetni nem engedhetek, nem engedek. Nekem garantiák kellenek, nekem az kell, hogy a háborús hatalmak magokat a magyar függetlenséggel mint czéllal tisztán, sans reserve identificalják [fenntartások nélkül azonosítsák] ’s hogy e szándok realitásának biztosítéka practice kezünkben legyen. Különben azt mondom: »Nem«.”
III. Napóleon méltányolta Kossuth feltételeit, de végül nem vállalta teljesítésüket. Ahogy kibontakozott az olasz egyesítési folyamat, és ennek kölcsönhatásaként felrémlett a német államokkal való közvetlen konfliktus veszélye, meggondolta magát, és lemondott eredeti hatalompolitikai céljáról, Ausztria teljes tönkretételéről. 1859 júliusában találkozott Ferenc József osztrák császárral a hadszíntérhez közeli Villafrancában, és a fegyverszünet megkötésével leállította a győztes háborút. A magyar emigráció csalódása a különlegesen kedvező történelmi alkalom elmulasztása miatt keserű volt és fájdalmas, de becsapásról – hála Kossuth előrelátásának – nem beszélhetünk. Feltételeinek köszönhetően a magyar felkelés elmaradt, így nem nehezedhetett vállára az itáliai hadműveletek váratlan végével odahaza nyilván bekövetkező leveretés és megtorlás súlyos erkölcsi felelőssége.
Az olasz kormány ugyanakkor késznek mutatkozott a szorosabb együttműködésre. 1860 szeptemberében a szinte teljes észak-olasz haderővel II. Viktor Emánuel király elindult délre, hogy Giuseppe Garibalditól a frissen elfoglalt Dél-Itáliát átvegye. Védtelenül maradt az elmúlt esztendő során egyesített észak, tálcán kínálva az alkalmat Ferenc József osztrák császárnak a visszavágásra. Nos, ekkor a Camillo Benso di Cavour gróf vezette torinói minisztertanács – királyi megerősítéssel – titkos egyezségre lépett a Kossuth vezette ideiglenes emigráns „kormánnyal”, a Magyar Nemzeti Igazgatósággal annak érdekében, hogy ha netán támadna az osztrák, kirobbantják a hátában az újabb magyar felkelést.
A császári támadás azonban elmaradt: Ferenc József hiába bocsátotta ki az Októberi diplomát, hogy Magyarországon megteremtse a háború idején elengedhetetlen belpolitikai nyugalmat, az olaszellenes megtorló akcióhoz sem Szentpétervár, sem Berlin nem járult hozzá. A Habsburg-ellenes nagy európai háború ettől kezdve egyre késett, így amikor 1861 tavaszán Magyarországon elmélyült a belpolitikai válság, nem következhetett be a belső és a külső hatóerők olyan újabb, egymást megsokszorozó erejű találkozása, mint 1848-ban.
Kossuth ettől kezdve tisztában volt azzal, hogy a hazai vezető politikai csoportok mindinkább a kiegyezésre hajlanak a Habsburg-hatalommal. „Én rég látom a közép s kivált a felsőbb osztályok irányát – írta egyik akkori hazai bizalmasának, Komáromy Györgynek 1860. június 15-én. – Az alku felé mutat.”Elkeseredéssel tapasztalta azt is, hogy demokratikus bel- és nemzetiségpolitikai programja – amelynek alapvonalait a kütahyai Alkotmányterv (1851) és a Duna-konföderációs terv (1862) tartalmazta – nem tud eljutni a társadalom döntő többségéhez. (Elképzelése szerint a felbomló-felbomlasztandó Habsburg Birodalom területén, továbbá a tőle délre, a Duna mentén húzódó tájakon élő kisebb népek valamilyen – minimálisan katonai-védelmi, de akár államjogi konföderációvá is fejleszthető – szövetsége léphetne Habsburg-Ausztria helyébe, az európai hatalmi „egyensúly” rendszerében betöltve elődje üresen maradó helyét.)
Kossuth azonban bízott abban, hogy a „nép” milliós tömegei még változatlanul hűek az 1849-ben proklamált függetlenségi programhoz, így dacára a nehezítő körülményeknek, a Habsburgok szükségképpen bekövetkező újabb nemzetközi kudarcai még kirobbanthatják odahaza az általános népfelkelést. Gyöngülő reménnyel, de erre várva vállalt szerepet 1866-ban is, az újabb olasz és porosz kombinációk résztvevőjeként: ha eljönne az 1848-at megismétlő, döntő pillanat, rajta ne múljon a lehető legkedvezőbb külpolitikai körülmények biztosítása. És ugyanezért vélte úgy, hogy bár Velence olasz kézbe kerülésével (1866) lényegében megszűnt az olasz–magyar Habsburg-ellenes politikai egymásrautaltság, mégis van értelme a további várakozásnak. A Habsburg Birodalom továbbra is elnyomóként szerepelt Közép-Európa válsággócaiban (főként a lengyel területeken és a Balkánon), így Kossuth biztosra vette, hogy az újabb konfliktus nem várathat sokáig magára.
Aktív politikus helyett kritikai értelmiségi
Ennek a perspektívának – és így a ráépülő politikai stratégiának – vetett azután véget 1867-ben a kiegyezés. Nem jött tehát váratlanul, de mégis megrázó, egész hátralévő életére kiható élményként formálta át az immár önkéntes emigráns mindennapjait. Ettől kezdve már nem politikai száműzöttnek számított, hiszen ő maga döntött úgy, hogy külföldön marad, e cselekedetével is tanúságot téve függetlenségi politikájának morális érvényessége mellett. Álláspontját így formulázta: nem hajlandó Ferenc József alattvalója lenni, amíg ő nemcsak magyar király, hanem egyben osztrák császár is.
A cselekvő politikus pályája ezzel véget ért – helyét átvette az immár csak szavakkal, levéllel, újságcikkel, nyilatkozattal politizáló értelmiségi. Legfontosabb mondanivalója ettől kezdve – új pozíciójának megfelelően – alapvetően kritikai jellegű lett. Fizikailag és politikailag egyaránt állandósult a távolság, ami az otthoni világtól elválasztotta. Bizonyossá vált számára, amit régóta sejtett: hogy haláláig külföldön marad. Úgy látta – s jól látta –, hogy az ő életében már nem változik meg az az alaphelyzet – a kiegyezéssel létrehozott dualista államszerkezet –, amelyet nem tudott elfogadni, de ami Magyarországon ezután meghatározta a dolgok alakulását.
A remények összeomlásának tragédiája nem ölte meg, nem roppantotta össze – szellemi és fizikai egészsége egyaránt felülkerekedett a megrázó élményen. Mély küldetéstudata ugyanis – amely egész addigi életét is áthatotta és valamiféle fiziológiai kapcsolatban lehetett alkati optimizmusával (amely nemcsak szavakban, hanem legalább ennyire az örök értelmes tettvágyban is megmutatkozott) – a szabad és független Magyarország megteremtését továbbra is bizonyosnak sugallta, de konkrét megvalósulását a józan ész kitolta a halála utáni jövőbe.
Kritikai munkásságának alapvetően két vonulatát különböztethetjük meg. A fundamentumot a kiegyezés bírálata alkotta. A deáki kompromisszumot Kossuth nem pillanatnyi politikai manővernek, eseti taktikai húzásnak látta, hanem olyan horderejű változásnak, amely az állami, a társadalmi és a gazdasági élet minden területére alapvető befolyással van. Halálra ítéltnek látta ugyanis a Habsburg-államot, mert úgy vélte, 1848 óta akadályozza a határai között élő népek nemzeti fejlődését. Ebből fakad a baj: ha a magyarság a nemzetiségek feje fölött, dualista alapon megegyezik az osztrákokkal, bűnrészessé válik a nemzeti önrendelkezési törekvések eltorlaszolásában. E népek azonban – a század épp ezen uralkodó eszméjét, a nemzeti önrendelkezést megvalósítva – szét fogják robbantani a birodalmat, és az elkerülhetetlen felbomláskor áldozatul esik Magyarország is. A kiegyezéssel ugyanis a magyarság az önálló államéletnek mindazon eszközeiről is lemondott, amelyekkel az igazi vészhelyzetben megmenthetné önmagát. Ahogy a realista gondolatot romantikus képben megfogalmazta: az lesz a sorsunk, hogy „mi legyünk a máglya, melyen az osztrák sas megégettetik – égve magunk is”!
A kossuthi kritika másik vonulata a „feltéve, de meg nem engedve” szerkezetében fogalmazta meg hallatlan érzékenységgel mindazt, amit az odahaza történtekről vélt, gondolt, közölni akart. Az összes fontos lapot járatta, és mindegyiket rendszeresen és alaposan átolvasta – e vonatkozásban a lehető legszorosabban követte a hazai közélet minden rezdülését. Ugyanakkor pontosan tudta, hogy a papiros nem maga az élet, hogy az írott betű mögül neki mindig hiányozni fog az eleven tapasztalat. Ennek állandó tudatában azonban sokszor és bőven reagált – elsősorban a hazai sajtóban, de néha a külföldiben is – mindarra, amiről olvasott, amit megtudott, amiről kérdezték, amiről ő maga szólni akart. Ezer és ezer alakban mutatta ki, hogy a tapasztalt bajok hogyan vezethetők vissza a közös ügyek „átkos hálójára” – de nem vált megszállottá: örömmel értékelte és elismerte mindazt, amiben gyarapodást, fejlődést észlelt.
