Kisfaludy Károly:„Nemzeti nagylétünk nagy temetője Mohács.”
A Habsburg királyaink és a magyar sors
1526. augusztus 29-én Mohács mezején ütköztek meg Magyarország és I. Szolimán szultán hadai. A csata az Oszmán Birodalom győzelmével végződött, miközben II. Lajos magyar király is életét vesztette. A győzelem után az oszmán (török) a harcosok portyára, rablásra indultak. Helyenként kemény ellenállásba ütköztek. Október közepére elhagyták az országot. Kérdés: Miért lett e csatvesztés „nemzeti nagylétünk nagy temetője”? Azt szokják mondani, hogy „a történelmet a győztesek írják”!
Magyarország az elmúlt 300 évben elvesztett három szabadságharcot és két világháborút, és az 1990-es rendszerváltás is kétes „demokráciát” hozott. Tegyünk egy röpke összehasonlítást a mohácsi csatvesztés és az 1945-ös szovjet megszállás között, amelyet az USÁ-nak köszönhetünk. Az oszmánok a győzelem után másfél hónappal elhagyták az országot, míg a szovjetek 1991-ben, tehát 46 év után. Ebből is láthatjuk, hogy valami baj van a „magyar” történetírással. A fennálló bajt csak akkor lehet orvosolni, ha ismerjük a baj okozóit. Ehhez kellene a nemzetközpontú, alkotótöltetű történelemírás.
Nos, de lépjünk vissza a mohácsi vereséget követő eseményekre. November 10-én a Székesfehérvárott egybegyűlt rendek Szapolyai Jánost királlyá választották, akinek hadai „lekéstek” a csatáról. December 16-án a Pozsonyban összegyűlt Habsburg-párti rendek Habsburg Ferdinándot királlyá választották. Megkezdődtek a két király közötti csatározások. Ferdinánd nyugattól kapta a támogatást, míg Szapolyai I. Szolimánhoz fordult segítségért. 1538-ban békét kötöttek, és abban állapodtak meg, hogy Szapolyai halála után Ferdinándra száll a teljes királyság. Azonban, Szapolyainak 1540 közepén fia született, akit János Zsigmond névre kereszteltek. Szapolyai ekkor már halálos beteg volt, és meghagyta híveinek, hogy a csecsemőt koronázzák királlyá, és Szolimán szultán védelmét kérjék a gyermek részére. Ez eredményezte azt, hogy 1541, augusztus 29-én a mohácsi csata 15. évfordulója napján, Szolimán szultán hadai a csecsemőkirály védelme ürügyén puskalövés nélkül bevonult Budára és maradt. „Nemzeti nagylétünk nagy temetője” a marakodó, nemesi megosztottság volt, amely a Habsburgokat ültette a magyar királyi székbe. E megosztottság az oszmán hódoltság ideje alatt még tovább fokozódott.
1683-ban az oszmán hadak nagy vereséget szenvedtek Bécs alatt. Ez jeleztek, hogy az Oszmán Birodalomban is kezdetét vette a széthullás. 1686-ban Buda is „felszabadult”. Lipót császár, I. Lipót magyar király a legyengült Magyarországot saját tartományának nyilvánította teljes vagyonával. Erdélyt leválasztotta és külön kezelte, mint tartományt. A főuraknak két választási lehetőséget adott: Behódolnak, és akkor visszakapják birtokaikat, vagy önként választhatják a száműzetést. Lipót az Aranybullát is átrendezte, amely szerinte túl sok jogot biztosított a főnemesek részére, és ez volt az, amit idegen királyaink nem tudtak elszívelni. A behódoltaknak el kellett fogadni, hogy lemondanak az ellenállás és a királyválasztás jogáról, többek között. Ettől kezdve a Habsburg császár a nemesek megkérdezése nélkül magyar király is lett, bár a formaiságokat megtartották. Ez szolgálta a szembekötősdi játékot.
A következő nagy eseményt Mária Terézia apjának, III. Károly 1740-ben bekövetkezett halála jelentette. Károly királynak nem született fiú gyermeke, ezért elfogadtatta a Birodalmi tanáccsal, hogy leánya Mária Terézia legyen a királynő. Ez rendben is lett volna, de számos európai ország a nő uralkodót nem fogadta el, köztük a magyar országgyűlés is vonakodott. Mária Teréziának tekintélyes ismerete volt politikában és a birodalom vezetésében, mert apja megengedte, hogy 14 éves kora óta részt vehessen a birodalmi tanácskozásokon.
Történt, hogy Lotaringiai Ferenc menekülni volt kénytelen, és a Habsburgok udvarában talált menedéket. A két fiatal, Ferenc és Mária Terézia szerelmesek lettek egymásba, és 1736-ban össze is házasodtak. 16 gyermekük született, de több közülük gyermekkorban meghalt. Mária Terézia nem adta át a császári széket férjének. Ő alkalmas uralkodónak tartotta magát.
1741-re felgyülemlettek a bajok a birodalom határán, melynek ellenségei látták az uralkodóház gyengeségét. A porosz király, II. Frigyes elfoglalta Sziléziát a birodalom legfejlettebb tartományát. A bajorok francia segítséggel bevonultak Felső-Ausztriába. Ha a magyarok is ekkor lépnek, akkor nagy a valószínűsége, hogy a Habsburg Birodalomnak megdőlt volna. Ellenkezője történt, melyről a Wikipediában ezt írják: „1741. szeptember 11-én, két évvel egy vesztes török háború, és tizenkét éves törvényhozási kényszerszünet után Mária Terézia a Pozsonyba összehívott magyar országgyűléshez fordult, hogy segítsenek koronáját fegyverrel megmenteni. Mária Terézia jól tudta, hogy trónját csak a magyar rendek segítségével tudja megvédeni a porosz fenyegetéstől, és azt is, hogy a birodalom szervezete korszerűsítésre szorul. Mária Terézia, hogy megnyerje a magyarok támogatását, az összehívott pozsonyi országgyűlésen előterjesztette kívánságait. A magyar rendek kezdetben ellenállást mutattak. Az uralkodónő személyesen jelent meg az országgyűlésen, gyászruhát viselve, karján fiával, a gyermek II. Józseffel. Ez később a híres pozsonyi jelenet-ként lett ismert. A fiatal királynő hatásos beszédet mondott, ezt követően mondták ki a jelenlévő magyar nemesek egybehangzóan: Vitam et sanguinem pro rege nostro!, azaz „Életünket és vérünket királyunkért!”. E közfelkiáltással kiálltak a király[8] mellett, aki cserében érvénytelenítette III. Károly király néhány magyarellenes intézkedését, illetve törvényben rögzítette a nemesi földbirtokok adómentességét, továbbá engedélyezte a hadseregben a magyar nyelvű vezényletet.”
Kívánság volt az is, hogy a királynő apja által betelepített szerbeket távolítsa el az országból. Mária Terézia uralkodása első felében igyekezett megvalósítani ígéreteiből annyit, amennyit tudott, de a második felében felülkerekedett a Habsburg vér. Kinevezte főkönyvtarosnak a Felvidéken született Kollár Ádám tót atyafit, aki magas képzettségű ember volt, és az európai nyelvek birtokosa. Mária Terézia a központi hatalom megerősítést vette tervbe, amelyben Kollár nagy segítségére volt. A központi hatalom megerősítésének nagy ellenségei a magyar főurak voltak, akiknek annak ellenére, hogy a Habsburg királyok már alaposan megtépázták jogaikat, még mindig több beleszólásuk volt a Birodalom ügyeibe, mint más tartományoknak. A királynő és Kollár szerette volna egységesíteni a birodalmi történetírást is, amely aztán végképp felkavarta a kedélyeket. A magyarság sajátos nyelvével, történelmével, hagyományaival és szokásaival mindig kilógott a birodalom társaságából. Erdélyben is történtek dolgok, amelyek az új idők kezdetét jelezték. Mária Terézia rendeletet adott ki három székely és két román ezred felállítására. Ezt a székelyek jogaik megtépázásának fogták fel. Az ő feladatuk századok óta a határ védelme volt, amiért kiváltságjogokat élveztek. A mádéfalviak megtagadták a katonai szolgálatot, ezért 1764. január 7-én a korahajnali órákban tüzérségi tüzet nyitottak rájuk.200 halott gyermekestől, asszonyostól. Ezt követően a székelyek Moldvába menekültek, és új falvakat alapítottak. Kollár foglalkozott a nemzetiségi kérdésekkel is. Jelek szerint az ő írásai adtak alapot a pánszláv eszme kibontakozásának. Időközben a karon üllő kis Józsika is felcseperedett, aki mint II. József anyjától vette át a koronát1780-ban, de mert ő is szívből gyűlölte a magyarokat – volt kitől tanuljon –, ezért meg se koronáztatta magát. Mint„kalapos király” írta be nevét a magyar történelem lapjaira. Nagy a valószínűsége annak, hogy a magyar Szentkoronáról ő távolította el a három eredeti képet, amelyhez átírták a korona történetét.
A második nagy lehetőség 1809-ben kínálkozott, amikor Napóleon elfoglalta Bécset. A Magyar történelmi kronológiában (Tankönyvkiadó 1981) a következőt írják:„Napóleon, hogy a Habsburgokat meggyöngítse, igyekezett velük Magyarországot szembeállítani. 1809. május 15-én proklamációt intézett Magyarországhoz, s a függetlenség ígéretével próbálta szembeállítani a nemességet a Habsburgokkal. A magyar nemesség azonban ….. egyöntetűen elutasította a fölhívást, sőt fegyverbe szállt a magyar határokat veszélyeztető ellenség ellen.” Ezt követően a franciák elfoglalták Győrt és Pozsonyt. Korábban, már„1805-ben gróf Pálffy Lipót tárgyalásokba bocsátkozott a franciákkal, akik hajlandók voltak elismerni Magyarország semlegességét. Az udvar azonban megtagadta hozzájárulást a megegyezéshez.” A franciák ezért intézték második felhívásukat a magyar nemességhez, akik kardot rántottak a határok védelmében, de ezzel megvédték a Habsburgokat, melyet „nagylelkűen magháláltak” az 1848-49-es szabadságharc leverése után. Az eddigiekből arra kell következtetnem, hogy a magyar főurak vagy nem ismerték a Habsburgok valós eszme- és lelkivilágát, vagy mélységesen elesettek voltak.
Az 1848-49-es szabadságharc vérbefojtása után megkezdődtek a kegyetlen megtorlások, mígnem Haynaut Ferenc József kénytelen volt leváltani. A megtorlások mellett a Habsburg-tudósok megszállták a Magyar Tudományos Akadémiát, és megkezdték a magyar történelem átírását. Az általuk meghonosított eszmeiségtől a magyar tudomány a mai napig nem tudott teljesen megszabadulni.
1866-ban megkezdődtek a kiegyezés tárgyalási, amelyek 1867-ben fejeződtek be. A tárgyalások vezetője Deák Ferenc volt, akinek Kossuth Franciaországból írta Cassandra-levelét, melyben figyelmeztette Deákot, hogy a megegyezésbe foglaltak a magyarság megsemmisüléséhez vezet.
Deák megvédte a kiegyezést, amelyet el tudott fogadtatni az országgyűléssel. A kiegyezés értelmében megszületett az Osztrák-Magyar Monarchia. A Monarchia országai közé tartozott Galícia is, amely határos volt Magyarországgal. Úgy tűnik, hogy Magyarország és Galícia között légiesítették a határt, mert a galíciánerek tízezrei özönlötték el Magyarországot, amely odavezetett, hogy József Attila szerint„másfélmillió emberünk kitántorgott Amerikába.”
1987-ben feleségemmel meglátogattuk a szentendrei skanzent. Az egyik alkalmazott megkérdezte tőlünk, hogy segíthet-e? Mondtam neki, hogy megköszönném a tájékoztatást. Megálltunk egy századforduló tájáról származó ház előtt. Ha jól emlékszem a házat a Nyírségből hozták a skanzenba. Tulajdonosa egy 30 holdas paraszt volt, aki kivándorolt Amerikába. Kérdeztem, hogy mi történt, hiszen 30 holdból jól meglehetett élni Magyarországon. Mondta, hogy a tulajdonosa tönkre ment. Mondtam, hogy úgy tudtam, csak a legszegényebbek vándoroltak ki Amerikába. Erre a vezetőnk azt válaszolta a legszegényebbeknek nem volt pénzük a hajójegy megvásárlására. Ezt végig kellett gondolnom. Csak azért, mert valaki tönkremegy, még nem kell elhagyni az országot. Újra lehet kezdeni, de ha olyan akadályt lát, amit nem tud leküzdeni, akkor más lépésre kell elszánni magát úgy, mint József Attila „másfélmillió” magyarjának. A tönkrementek vagy tönkre tettek, a kivándoroltak történetét Bartha Miklós írta meg aKazárföldön című könyvében, Szabó Dezső azElsodort falú-ban, Dövényi Nagy Lajos aTarnopolból indult el című munkájában. Ez lett a kiegyezés, a Monarchia hozadéka, amely kikövezte a Trianonhoz vezető utat.
Radics Géza, 2023. július 12.
