Természetesen a Trianon-évfordulóra, az úgynevezett békediktátumra, szelídebben a szinte napra pontosan 103 esztendővel ezelőtt megkötött békeszerződésre utal írásom címe. Arra az időszakra, amikor az első világháborút lezáró „szerződések” pontosabban diktátumok egyike, mely Magyarországra vonatkozott, alaposan megváltoztatta Magyarország térképét. Kétharmada ennek a térképnek, pontosabban kétharmada ennek az országnak eltűnt, azaz elvették tőlünk az I. világháború győztesei.
Ma már mindenki, aki csöppet is érdeklődik hazája történelme iránt, megismerheti az akkori idők pontos eseményeit, s megértheti, miért is keletkezett az a mondás, hogy az a magyar, akinek fáj Trianon.
Hogyne fájna bármely ország lakójának, ha megcsonkítanák a hazáját? Ha elvennék területének kétharmadát? Hogyne fájna, ha vett annyi fáradságot, s elolvasta az akkori idők őszinte és tragikus nyilatkozatait, történeteit?
Ha vette a fáradságot! Azt hiszem, ez egy kulcsmondat. Mert megannyiszor szembesülünk azzal, hogy történelmünkről, sorsunkról, népünk ezeréves hányattatásairól, veszteségeiről, tragédiáiról és sikereiről bizony keveset tudunk. Sajnos a közelmúltunkról sem.
Nem az én feladatom annak megfejtése, hogy miért alakult ez így, én csak a tapasztalataimról tudok beszámolni. Például arról, hogy Jelenczki István csodálatra méltó és rendkívül alapos, négy részes filmje, melynek címe: Nem, nem soha I-IV. „Isten az igaz ügyet nem hagyja el”, oly mellbevágóan, őszintén és lenyűgözően beszél az akkori eseményekről, ami felér egy egyetemi kurzussal. Ám igazi, az alkotáshoz méltó reklámot sosem kapott, s most, Trianon 103. évfordulóján sem tolonganak az emberek megnézni.
Mert alig tudnak róla.
Pedig nem bánnák meg, s jobban meg is értenék a világot, a mait is, ha az akkori időkről pontos tudomást szereznének. Ha pedig közelebb jövünk a jelen időkhöz, akkor ki érti, miért nem kap valódi reklámot Faragó Annamária dokumentumfilmje, az Embernek farkasa, amely a jászberényi ÁVH börtön sötét titkairól beszél? A Trianon után 50 évvel történtekről.
Olyan titkokról, melyekről eddig csak nagyon kevesen tudtak, pedig meglehet, saját családjuk valamelyik tagja is megjárta azt a poklot, amiről a fantasztikusan erős film szól. Kinek és miért lehet az a célja, hogy ne szerezzünk tudomást történelmünk tragikus fejezeteiről? Említhetnénk még a szintén torokszorító, Eperjes Károly által rendezett Magyar Passiót, amely a magyar szerzetesrendek elleni kommunista hadjáratról, pontosabban feloszlatásuk tragikus történetéről szól. Avagy Szilágyi Andor, a vértanúhalált halt Brenner János atya életét bemutató, Legyetek szeretettel címen futó filmjét, valamint nyilván még rengeteg alkotást, cikket, regényt, színdarabot. Mindegyik alkotás a világban, s benne a magyar történelmünkben való eligazodást segítené.
Nos, sajnos elmondhatjuk, hogy a fentebb emlegetett, valamint még nyilván sok más, történelmünket bemutató, hiányos tudásunkat gyarapítani akaró, s emellett lélekemelő alkotások bizony töredéknyi reklámot sem kapnak ahhoz képest, mint például a körömgomba és sok-sok egyéb baj elleni, napjában százszor lejátszott, szerintem csak a gyógyszertári közegbe való, s többnyire undorító reklám. Nem csodálkozhatunk hát, ha történelmünk, múltunk, lassan-lassan érdektelenné válik.
A reklám, a bulvár bizony eltakarja az életet, mert egyre erőszakosabban tör ránk, s egy más világot kínál. Olyat, aminek semmi köze sincs a valósághoz.
Fontos kérdés a fentiek tükrében, hogy vajon kinek nem érdeke történelmünk pontos megismerése?
Ezt aligha hinném, hogy az én dolgom lenne felderíteni, azt viszont tapasztalom, miként a fenti példák is mutatják, hogy fontos információktól volt és van az érdeklődő ember elzárva. Nem is igazán pontos ez a meghatározás, hiszen a fentebb emlegetett és még sok más alkotás nem lett betiltva, nem üldözték alkotóit /nem is dicsérték őket persze, s többségüket nem is igazán támogatták/, csak éppen nem segítették úgy, ahogy közös történelmünk bemutatása érdekében tett erőfeszítéseik okán megérdemelték volna.
A segítség emlegetésekor én nem az anyagi háttér megteremtésére gondolok. Az is fontos persze, hiszen pénz nélkül nem lehet filmet készíteni, hanem arra, hogy ismerjük fel egyes alkotások értékét, és köszönjük meg az alkotóknak, hogy nagy-nagy nehézségek közepette, mégis vállalták olyan történelmi események bemutatását, melyekről rengeteg magyar embernek sejtelme sem volt, vagy ha volt is, a pontos tényeket nem ismerhették.
Olyanokat, melyekkel kapcsolatban bizony a legtöbben mindenféle félreértések rabjai voltak, vagy még mindig ezen rabság foglyai. Ugyanis bizony tény, hogy saját történelmünktől voltunk – s még mindig ez a jellemző – elzárva.
A materializmusba süllyedt világot ez nem érdekli, ott csak az anyagiakon, a matérián, a saját érdeken van a hangsúly. Akkor is, amikor történelmünkről van szó. Vagy mások történelméről.
Ezt mutatja a mostani ukrán-orosz háború, de ezt mutatta a hajdani Trianon döntése is. Mely az érdekek, s nem az erkölcs mentén született. Pedig nem hinném, hogy egyedül lennék azzal a véleményemmel, hogy fontos, nagyon fontos jól ismerni a magyar történelmet, s megköszönni azoknak, akik mélységeiben tárták fel és tárják elénk a történteket. A szellem napvilága egyelőre tehát nem igyekszik beragyogni minden ház ablakán, a nagyon modernnek hitt globalizációnak nevezett valami meg nem más, mint amit naponta megélünk, azaz ide minden beáramolhat, ami a nagy gazdasági hatalmaknak az érdeke, s aminek bejövetelét nemigen tudjuk meggátolni. /Lásd gender-elmélet, multinacionális vállalatok érdeke, és így tovább./
Nos, emlékünnepünk reggelén ilyen gondolatok foglalkoztattak. S azon elmélkedtem még, hogy a világ folyását elnézve, vajon milyen reményt keltő üzenetet lehetne „világba kiáltani” ezen a napon, ami történelmi hányattatásainkra – de nem csak a mienkre – valamiféle gyógyírt kínál.
Nos, Jókai Anna, néhai jó barátom mesélte egyik interjúnkban, hogy amikor a Magyar Írószövetség elnöke lett, egyik ismerőse megkérdezte tőle, hogyan oldja meg, hogy mivel pozíciójánál fogva mindenféle emberrel kell összeköttetésbe lennie, olyanokkal is, akik közül sokan rettenetes dolgokat is elkövettek, mégis emberi viszonyban maradjon?
Nos, Anna azt válaszolta: „Én keresztény vagyok.
Ha halálos ellenségem kopogtatna az ajtómon és kérne egy pohár vizet, mert szomjan hal, kérne egy falatot, mert éhes, megkérné, hogy hadd aludjon nálam, mert üldözik, vizet adnék neki, enni adnék neki, matracot adnék neki. De nem cseresznyézem egy tálból vele. Itt van a határ.”
Egy másik „üzenet”, ami már szorosan a trianoni emléknapra vonatkozik: Csak azért is „Ne hagyd elveszni Erdélyt istenünk!” Érti, aki akarja. (Kondor Katalin
