Sajnos a mai hagyományőrzés már évtizedek óta nem említi meg, hogy miért gyújtottak a magyarok tüzet a 3 legsötétebb napon. Pedig fontos lenne, hogy a fiatalok is értsék az ősi szertartásokat, amelyek még a nyugati kereszténység felvétele előtt szokásban voltak – főleg a kárpát-medencei őshazából kirajzott nemzetségek, vagy törzsek által – úgy, hogy azok a többi szkíta szokású-vallású nép által őrzött elemekkel is keveredhetett, esetleg össze is olvadhatott!
A hazatérők – akik nem hont foglaltak csak visszatértek az őseik földjére – így hozták magukkal keletről például a Sólyomünnepet, amikor sólymokat röptettek a nap felé december 21-e után három nappal. Nekik olyan magas szintű csillagászati ismereteik voltak, hogy tudták előre mikor lesz a napéjegyenlőség pontos ideje. (Idén a tavaszi március 20-án, a nyári június 21-én, az őszi szeptember 22-én, a téli pedig 21-én volt, s ezek a dátumok időről időre – ha nem is jelentősen – de változnak!)
Ám felvetődik a kérdés, hogy ha a napforduló 21-én van, akkor miért ez után 3 nappal, történik a sólyomröptetés?
Ennek talán az lehetett az oka, hogy ne a legsötétebb napon fejeződjön be a szertartás, így a fény minél nagyobb szögben érkezzen a földre. Érdekes, hogy a nyári napforduló emlékét őrző csíksomlyói napfelkelte-várás, milyen szépen beilleszkedett a hazai kereszténységbe – bár idővel elvált a napéjegyenlőség időpontjától, viszont a téli napfordulót valahogy sikerült elfelejtenünk, s csak Jézus születéséről emlékezik meg ma a magyarság 99 százaléka!
Természetesen az őseink a hideg téli napforduló napján nemcsak várták a napfelkeltét, de még tüzet is gyújtottak válogatott fahasábokkal azért, hogy segítsék a nap ‘megszületését’! Legtöbbször december 21-én a leghosszabb a sötétség. Ám őseink tudták, hogy a sötétség valójában nem is létezik, mert az csupán a fény hiánya.
Egyes kutatások szerint ezt a szertüzet három napon át is táplálták, vagyis a napfelkelte után sem hagyták kialudni a parazsat. Egyes helyeken ezt a parazsat használták fel a fiatalok beavatására, vagyis a parázson-járás szertartására. (Egy ilyenen magam is részt vettem, s bevallom hatalmas élményt jelentett, amikor átsétáltam a 6-8 méteres parázsszőnyegen mezítláb úgy, hogy nem szenvedtem égést.)
Azért éghet a tűz 21-től 24-ig, hogy a napot, (vagyis a sólymok sólymát) az ember teremtette fény fogadja itt a földön, s ezzel is kapcsolódtak az őseink a teremtéshez, hiszen a szertartás végén jelképesen botokkal emelték a napot vissza a helyére. Eközben röptették a sólymokat, s a természet erejével és energetikailag is megtörtént a fény visszaemelése a természetes helyére. Egykor a faluközösségek kiosztották a feladatokat a fiatalok között, így ebben a szertartásban minden fiatal részese lett a Fény visszaemelésének.
Természetesen őseink nem valamilyen napistenben hittek, hanem a teremtő Jó Istenben, akit a nap és a fény csak megjelenített! Így a három napos szertartás után a ráadásnapon (24-én) ért véget a teremtés, s mindez energetikailag is működött, mert feltöltődtek a résztvevők.
Ma viszont nem a feltöltődés, hanem a leeresztés, a társadalmi elidegenedés a jellemző ránk. S azért javaslom mindenkinek, hogy nézze meg ezt a beszélgetést, ahol fontos gondolatok hangoznak el olyan személyektől, akikre érdemes odafigyelni! Mert beteg az emberiség, beteg a világunk! S hogyan fognak ebben a beteg közegben a gyerekeink és unokáink élni és alkotó munkát végezni?
Hogyan tovább?
Az ősi időben még közösen ültek a lakomához ahova minden család hozott valamit, s nem maradt ránk semmilyen előírás, de biztosan voltak bevált fogások. Az én szűkebb családi hagyományomban azonban már a nemzetségi lakoma helyett családi körben folyt az ún. karácsony esti böjtös vacsora, s a szüleim a következő szokásokat adták át nekünk!
Az este különlegességét szolgálta az, hogy szigorúan csak gyertyák világíthattak az asztalnál, semmilyen modern fényforrás nem!
Az asztalon méz, dió, fokhagyma és almák voltak addig, amíg a böjtös bableves és a mákos guba nem érkezett meg a sütőből, vagy kemencéből.
Ez a várakozás fontos része volt a szertartásnak, mert mindenki választott egy diót a tálból, s feltörve megnézte, hogy milyen egészséges a kiválasztott dió, mert ő is olyan egészséges lesz a következő esztendőben. S a diót eszegetve lelassult és lecsendesült köröttünk minden.
Édesapám javasolta, hogy együnk egy kis mézes fokhagymát azért, hogy ”ne csípjen meg bennünket a kígyó”! Ennek természetesen átvitt értelme volt, vagyis nem csak a mindenféle betegség megelőzésére kellett mézes-fokhagymát enni a főételek előtt, hanem az étvágy növelése okán is. Édesapám ezt követően vágta fel a kiválasztott legszebb almát annyi szeletre, ahányan az asztalnál ültünk, s ezt mondta: ”ha eltévedsz az életben és nem találod a hazavezető utat, emlékezz arra, hogy hol etted meg az utolsó karácsonyi negyed-almát, s haza fogsz találni”! Ennek a mondatnak is megvan az átvitt értelme, mert a karácsonyi negyed-alma azt az értékrendet szimbolizálja, amit a szülői házban mintaként láttunk az öregektől. Annak a mintának az alapján kell megtalálni a ‘helyes utat’ az életben, s nem a ma divatos idegen mintákat követve! A kis szelet alma elfogyasztása után nem a szülők, hanem a gyerekek segítségével megérkezett a kemencéből, vagy a sütőből a meleg leves és a mákos guba, s az asztali áldás után egy közös kistányérra kellett kitenni az első falatot az elhalt őseink számára azért, hogy a karácsonyi vacsorának ők is a részesei legyenek. Hiszen nekik köszönhetjük az összes felmenőnket, vagyis nélkülük mi sem születtünk volna meg. Persze nem tudni, hogy ezek a szokások mennyire hasonlítanak azokhoz, amelyek az ősmagyarság legrégebbi korszakát jellemezték, de a szüleim ezeket a nagyszülőktől és dédszülőktől örökölték, mert akkor még együtt voltak a nagycsaládok nemzedékei. S én ezt őrzöm, és ezt akarom továbbadni a gyerekeimnek, unokáimnak! Én még találkoztam a gyerekkoromban betlehemes előadással, amikor pásztoroknak, vagy ’háromkirályoknak’ beöltözött fiatalok járták a szegedi utcákat, hogy némi pénzt gyűjtsenek a szegényeknek.
Dr. Bene Gábor
