A Magyar Kommunista Párt, majd a Magyar Szocialista Munkáspárt által fenntartott rendszer 40 évig élt és rengeteg hazugsága volt. Tulajdonképpen hazugságokra épült, amelyek közül az egyik legfontosabb – mind a mai napig – az emberek egzisztenciális biztonságának hazugsága. Merthogy a gulyáskommunizmust (vagy ahogy a magyar néplélek emlékszik, a „viszonylagos jólétet”) külföldi kölcsönökből finanszírozta a diktatúra.
Ezért a viszonylagos jólétért persze a jóságos Kádár elvtárs azt is elvárta, hogy ne szóljunk bele a nagyok dolgába, a közéletet, a politikai ügyeket majd a Párt elintézi. Ezért a Párt még azt is elnézte, ha egy-két csavarkulcs vagy egyéb alapanyag eltűnt a Gyárból, mert kellett az otthoni fusizáshoz. Az emberekben pedig mindez úgy maradt meg, hogy legalább mindenki nagyjából egy szinten élt, „igazságosan”, létbiztonságban, persze némán.
Manapság, az összeesküvés-elméletek korában tegyünk egy kis kitérőt: 30 éve foglalkoztatja a magyar embereket, hogy erre a viszonylagos kommunista jólétre felvett kölcsönöket 1990 után miért nem tudtuk elengedtetni a hitelezőinkkel. Azért nem, mert a Magyar Nemzeti Bankban anno alelnökként dolgozott egy Fekete János nevű ember, aki sok éven át felelős volt Magyarország hitelfelvételi stratégiájáért. Márpedig Fekete elvtárs úgy döntött, hogy nem országoktól, hanem főleg magánbefektetőktől vesz fel kölcsönöket, és „jó érzékkel” jellemzően mindig olyan devizát választott, amelyik utána sokat veszített értékéből, így még ez is növelte a hitelösszeget. A rendszerváltás után pedig a magánalapokkal nem is lehetett hitelkönnyítésről beszélni. Amelyik posztszocialista országnak (legalább részben) sikerült hiteleitől megszabadulnia, az mind egy másik államtól felvett kölcsön volt. Szóval, lényeg a lényeg, Fekete János nem csak azzal támogatta Kádár rendszerének fenntartását, hogy segített a hazugságokat finanszírozni, hanem még bűn rossz közgazdasági stratégiát is választott mindehhez. Egyébként ugyanez a Fekete János 2006. március 15-én állami kitüntetésben részesült. Ennyi. Pont.
Térjünk vissza arra, hogy miért él és virul még ma is a Kádár-nosztalgia. Ott tartottunk, hogy a 40 év diktatúra nagy részében az emberek viszonylagos jólétben élhettek, de tartani kellett a szájukat. Lassan magunknak se merjük bevallani, hogy 30 évvel a rendszerváltás után is hasonló a helyzet, mert ugye akkor rögtön fel lehet tenni a kérdést: akkor mit csináltunk 30 évig, ha ugyanitt tartunk?
A rendszerváltáskor a Magyar Állam azt ígérte polgárainak, hogy mostantól nem csupán jólétben fognak élni, hanem szabadon is, azt mondanak, amit csak akarnak, senkinek sem kell befognia a száját. És eközben 20 év alatt utolérjük Ausztriát. Ez azonban nem valósult meg. De miért? Mi kellett volna hozzá?
Az, hogy a szocialista állam irányította gazdaságból társadalmi értelemben is áttérjünk egy versenyalapú gazdaságra, amelyben a Magyar Államnak – főleg a negyven év államszocializmus után – tevőlegesen és folytatólagosan segíteni kellett volna saját állampolgárait. Legalább két dologban feltétlenül:
Az oktatási rendszeren keresztül a versenyalapú gazdaság kihívásaira való felkészítésben, megfelelő pénzügyi ismeretekkel, színvonalas nyelvoktatással, jó gyakorlatok átvételével.
A negyven évig nyomott életszínvonalat biztosító Állambácsi simogató karjai után a kapitalista rendszer sokkal több lehetőséget tartogat(ott) mindenkinek, ugyanakkor sok kockázattal is jár(t). Rossz gazdasági döntések esetén például céges vagy személyes csőd veszélyével.
Ezért a magyar társadalomnak szüksége (lett) volna a versenyezni akarás és a kudarctűrés képességére is ahhoz, hogy a kapitalizmusban sikeres tudjon lenni. Nagy szükségünk lenne össztársadalmi kampányokat építeni erre, 23 millió románozás vagy Sorosozás helyett.
A magyar társdalom azonban ezt a segítséget 1990 óta a mai napig nem kapta meg a Magyar Államtól, ezért többségében soha nem is érezhette magát sikeresnek egy kvázi versenyalapú – ráadásul nálunk a rablókapitalizmusra hajazó rendszerben. A többség úgy érezte, hiába nem kell befognia a száját, mondhat, amit akar, ha ennek ellenére nem tudja befizetni a számláit, taníttatni a gyerekeit. Egyszerűen nem él meg.
Mégiscsak az a fontos, hogy az ember enni tudjon, utána lehet csak beszélni. Ezért a magyarok – megjegyzem, teljesen érthető módon – 2010 után visszatértek a Kádár-rendszerből már jól ismert megszokáshoz. Jól ismert, hiszen mindez társadalmilag öröklődött. Jött megint egy rendszer, ami csak annyit kér(t) tőlünk, hogy hagyjuk a politikát a „nagyokra”, ne foglalkozzunk közélettel, egy kicsit fogjuk be a szánkat, de cserébe megkapjuk azt a viszonylagos jólétet(!), amiért nem kell senkivel versenyeznünk. Kicsi, de biztosan a miénk lesz.
Mert hát úgysem voltunk eddig sem sikeresek ebben a fene nagy kapitalizmusban. De miért is nem? Mert cserbenhagyott minket a Magyar Állam az elmúlt 30 évben. Ezzel visszajutottunk ugyanoda, a start mezőre.
Ahhoz, hogy végre valóban előre lépjünk, le kell váltani az elmúlt 30 évet!
Dr. Keresztény Zoltán
