Lopakodva jött, észrevétlen, láthatatlan, egyszer csak itt volt. Mikor közénk ért, rögtön rombolni kezdett. Nem kímélt embert, családot, barátot, öreget, gyereket, senkit. Csak védhetetlen támadásait éreztük izmainkban, tüdőnkben, tönkrement szerveinkben, hirtelen halálokban. Mert gyilkolt is. Valamiféle értelmetlen okból tört meg sorsokat, tett tönkre családokat, zúdított ránk bánatot, és cipeltette velünk tehetetlen tétlenségünk terheit.
Megváltozott minden körülöttünk. Elmaradtak a mosolygós találkozások, elmaradtak a végtelen beszélgetések, elmaradtak a tiszta tekintetű kézfogások, elmaradtak a könnyed tervezgetések. Lett helyettük mindenünket átható, mérgező, aljas, soha be nem vallott félelem. Mert nem csak a testet támadta, de végtelen erővel próbálta porrá zúzni sérülékeny, kiszolgáltatott, sokszor erőtlen lelkünket is. És még magunktól sem merjük talán megkérdezni: meddig? Mikor fog elmúlni, mikor fog megszűnni, mit tehetünk ellene? És mi lesz, ha már nem kell félnünk? Mi lesz, ha újra szabadon lélegezhetünk? Szabad lesz-e szabadnak lennünk?
Barátaim, ismerőseim tűntek el, haltak meg, és hiányuk ébresztett rá bűnös könnyelműségemre. Azt hittem, hogy bármikor beszélhetek velük, bármikor felhívhatom őket, bármikor folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk, hogy sztorizunk, viccelődünk, gondokat osztunk meg, és erőt adunk egymásnak a következő találkozásig. Hiba volt. Hiba volt azt hinni, hogy mi nem kerülhetünk sorra. Hiba volt azt hinni, hogy erősek, bátrak, legyőzhetetlenek vagyunk. Hiba volt azt hinni, hogy minden úgy működik, mint eddig. És hiba volt fel nem venni a telefont, hiba volt nem folytatni a beszélgetést, gondolva, hogy majd…
Mert nincs „majd”, csak a pillanat van, a múlékony, az illékony, a soha vissza nem térő pillanat.
Hát fogd meg azt a kezet, amit még megfoghatsz, öleld meg azt, akit még megölelhetsz, szeresd azt, akit még szerethetsz!
… és mondd el soha el nem mondott mondataidat!
yanosh
