„túl sokan vannak a kormányzatban, és mindegyikük ravasz, áskálódó alak.” (Nixon)
Kissinger valóban ravasz volt és áskálódó, ám nem ez a legnagyobb bűne! Hiszen nem a zsidósága az amit elítélek, mert senki sem tehet arról, hogy hová születik, ráadásul ő nem is hívő judaista, mert minden porcikájában anyagelvű, politikai színészkedései ellenére sem hisz Isten létezésében.
Viszont mégis elhiszi magáról, hogy ő „kiválasztott”, vagyis ún. patológiás nárcizmusban, magyarul beteges önszeretetben szenved, pontosabban lubickol. Ő szenvedni soha nem akart, de nem is tudott volna, mert ahhoz kellett volna a lelkiismeret. Neki azonban hatalmas tudása és a politikában oly szükséges hatalmas színészi képessége volt és még van is. Azonban olyan, hogy lelkiismeret és empátia: számára ismeretlen fogalmak voltak.
Persze bárki megkérdezheti, hogy honnan ismertem őt ilyen jól?
Régi igazság, hogy nem az számít amit mond egy politikus, hanem az amit cselekszik! S én a cselekedeteit vizsgáltam meg, s abból ítélkezem.
Ő, aki a nácik elől menekült az Egyesült Államokba, sokat tanult éppen a náciktól. Mindig szeretett úgy tekinteni magára, mint a Pax Americana megvalósítójára, azonban az általa felvázolt béke megvalósítása is éppoly kegyetlen, mint az USA minden egyes háborúja, beavatkozása, hiszen valójában nem a nemzetállam visel hadat, hanem a pénzbirodalom. Így az USA mint a „bankárkaszt házőrző kutyája” hajlandó bárkit megharapni akire a gazdi rámutat. Jelen megszólalásom oka pedig nem Kissinger méltatása, mert azt megteszik azok, akiknek tetszik amit csinált. Én inkább arra világítok rá, hogy egy általam nagyra becsült hazai biztonságpolitikai szakértő fantasztikusan jónak értékeli Kissinger könyveit, én azonban nem vagyok elájulva egyiktől sem, bár elismerem a szinte egyedülálló tudását!
Ügyesen forgatja a tollat és megvilágítja a legfontosabb stratégiai kérdéseket a saját szemüvegén keresztül azért, mert – saját bevallása szerint – el kell kerülnünk a XXI. század fenyegető katasztrófáit. Azt persze nem teszi hozzá, hogy ezek a katasztrófák gyökere az általa is kiszolgált bankárkaszt, amely csak játékszer gyanánt foglalkozik a világ dolgaival. E pénzdiktatúra csupán kísérletezik velünk, s profitmaximalizálással, hatalma megtartásával törődik! S ennek a sok kísérletnek az egyik legjelentősebb manipulátora éppen a szerző! S azt is csak ál-szerényen említi meg, hogy tevékenyen formálta a XX. század hatalmi viszonyait. Ám a Nobel-békedíjas Henry Kissinger, az Egyesült Államok legnagyobb hatású nemzetbiztonsági főtanácsadója, Nixon és Ford elnökök külügyminisztere, majd számos későbbi elnök tanácsadója: egy erősen beteg politikus, s ez minden ténykedésében megmutatkozik. Az igazi dráma ebben az, hogy véleményére ma is adnak, egyenesen média sztár, és figyel rá a nemzetközi közvélemény. (Persze a hitelesség látszata miatt időnként reális jövőképet is megfogalmaz, pl. Ukrajna ügyében.)
Új könyvében Konrad Adenauer, Charles de Gaulle, Li Kuang-jao, Richard Nixon, Anvar Szadat és Margaret Thatcher államvezetői stratégiáját elemzi, egészen újszerű szempontok alapján. A folyamatosan átalakuló világrendben a szerző próbálja a fenti vezetőket elemezve elhelyezni egy-egy stratégiai skatulyában. Olvashatunk az egyensúlykereső, az alázatosság, a kiválóság, az akaraterő és sok más szempont szerinti stratégiákról, mert ahogy írja: ”… elengedhetetlen, hogy e társadalmat vezesse valaki, hiszen (…) vezetés nélkül az intézmények sodródnak, míg a nemzetek a jelentéktelenné válást, legrosszabb esetben pedig a katasztrófát kockáztatják.”
Ám azt is sugallja a könyv, hogy nem akárki vezetheti a társadalom államát, mert ahhoz egyfajta tudás alapú ”kiválasztottság” szükségeltetik. Az egykor megosztott Nobel-békedíjjal kitüntetett Henry (eredeti nevén Heinz) maga nyilatkozta ezt: „a realista számára a béke a hatalom stabil elrendezését jelenti; az idealista számára a béke egy olyan, mindennél fontosabb cél, amely elfedi annak a nehézségét, hogy rájöjjön, hogyan is kéne azt elérni. De a termonukleáris technológia korszakában egy nézet sem biztosíthatja az emberiség túlélését. Ehelyett a békét mint ideát gyakorolni kell, (…) Ha ezt elmulasztjuk, az csak újabb »igazságos háborúkhoz« vezet.”
Bizony ezeket az igazságos háborúkat maga kreálta, vagy ha nem, akkor rendesen kiszolgálta a szerző! Ugyanis a rend-mániája nem lenne gond, ha valóban az igazságosság mezsgyéjén állva valósítanák meg, s nem az USA demokráciaexportjának segítségével! Egy idézet tőle, ami erre bizonyíték:
„A náci Németországban elképesztő rend volt…..” S ha megkérdezné tőle valaki, hogy Vietnámban, vagy a Közel-Keleten, esetleg Kambodzsában folyó háborúban mi történt, akkor vajon mit nyilatkozna? Bevallaná, hogy hányszor szolgálta ki a pénzdiktatúra érdekeit? Nem vagyok a vörös terror híve, de a fehér terrort sem tudom értékelni, bár fontos a sorrend, hiszen az ok és az okozat nem keverhető. (Bár ezt hazánkban sokan megteszik!)
Több szempontból is meg van a véleményem a Nobel-bizottságról, akik neki ítélték a békedíjat. Vagy épp a kiválasztottsági mítosz volt annak is az oka? Hiszen a Pax Americana vérrel és szenvedéssel járt mindenütt, ahová az USA demokráciaexportja betette a lábát! Persze igaz, a vietnámi háború „lezárásának” segítése miatt egy észak-vietnámi diplomatával megosztva kapta a békedíjat, de neki inkább „háború csináló” érmet kellett volna adni.
Mert az ún. „Amerika típusú békének” a kiötlője Kissinger volt! Akár az elnök melletti nemzetbiztonsági tanácsadóként, akár külügyminiszterként működött ő a felelőse a dél-amerikai kontinensen a népirtások sorával, melyek biztosították az USA számára a térség felügyeletét, s a „gazdasági bérgyilkosok” valamint a CIA különleges műveleteinek az ötlete is leginkább tőle ered. (Talán még a 9.11 is, bár erre nincs semmilyen adatom!)
S megérte a 100-ik életévét.
Mintha igazságtalan lenne az élet, mert Ő és a hozzá hasonló „tudományos gyilkosok” a földi pokol helyett – amit másoknak csináltak –, ők a földi mennyországot élvezhették ilyen sokáig. Ám ezzel nincs vége, mert a földi élet után jön a végső elszámolás!
Dr. Bene Gábor
A szerző közjogász
