(Embermesék, a betonvárosból)
Szőke Mária Magdolna írása
Szombat óta Imrén jár az eszem. Kicsit félve, kicsit aggódva és sok – sok kérdőjellel gondolok rá, ha a napi rohanásban eszembe jut. Imre tizenegy éves. Fehér, telt arcocskája van, nagyon szépen tisztán beszél magyarul, sőt nem is volt koszos vagy büdös, ami azért érdekes az ő személyleírásában, mert Imrét egy kuka mellett ismertem meg szombaton délelőtt.
Az úgy volt, hogy szombaton a barátném konyhájából kiselejteztünk egy asztalt s oda tettük le a kukák mellé, gondolván, valamelyik szegény embernek még jól jöhet. A barátném ott találkozott össze Imrével s mire én is odaértem, mondta, hogy várjak, mert itt ez a fiúcska és éhes és enni kért. Kinga tehát visszament a házba, hogy összepakolja az éhes gyereknek az előző esti vacsorából megmaradt húst és miegymást, mert akármilyen szar ez a globalizált nyavalya, amibe itt élünk, minket még úgy tanított Berta mami, hogy ha van kenyerünk, éhesen ne engedjük el az éhes embert …
Szóval, míg Kinga ment kajáért, én elkezdtem beszélgetni a gyerekkel, aki aztán szépen, értelmesen, valami koravén szomorúsággal elmesélte, hogy Érseléndből jött, mert minden szombaton jön és kenyérhajat gyűjt a hízónak. Igen a cigánysoron lakik, de ők már nem beszélnek cigányul sem, és nem is szereti, sőt fél a hangoskodó, tolakodó tolvajoktól…
És én mivel foglalkozom? Mondtam neki, mindenféléket írok az emberekről. Na, talán én voltam kinn náluk is, amikor meghalt egy kicsi baba? El is mesélte a sztorit. Megdöbbenve néztem ezt a gyereket. Annyira nem volt olyan, mint a koszos, büdös barna bőrű cigány guberálósok, az „etákok” ahogy a Shogun című regény után ezeket elneveztük ! És annyira tisztán, értelmesen beszélt, magyarázott… ha nem a kuka mellett ismerkedünk meg, bizisten, azt mondtam volna, egy értelmes, kis magyar legényke…
Vajon hogy cseppent abba a közegbe, szó szerint is, meg egyébként is? Ez is a gyermeki lét egyik formája ma, hogy szombatonként elindul guberálni a kocának …Kinga megérkezett a kajával s odaadta neki. Imre meg tartotta kicsit ügyetlenül, amit kapott és furcsán zavarba volt. Láttam rajta, szeretne még beszélgetni, jó neki, hogy emberhangon szólt hozzá két kedves néni… Félszegen pislogott a becsomagolt kajára. Megnyugtattam, ne szégyellje magát, hiszen már ismerősök, haverek lettünk, nem? Egye meg egészséggel.
Nézett. Szép tiszta dióbarna szemével nézett rám. És tényleg összezavart, amit láttam, mert mondom, annyira nem volt semmi cigányguberálós ebbe a gyerekbe…Elköszöntünk tőle s mentünk vásárolni. Szomorúan nézett utánunk, kezében a becsomagolt étellel…
Aztán baktatott tovább a következő kukáig. Mert ugye “week end” van s kenyérhéj kell a kocának…Én meg valamit kéne mondjak ennek az embermesének a végén, valami biztatót, szépet… de egyelőre nem tudok.. De ha találkozom a kisfiúval és éhes lesz megint, biztos, hogy jut neki is darab kenyér tőlünk… Istenem, irgalmazz a káoszba fulladó neonfénytől vakuló világnak…adj erőt és adj kenyeret nekünk… és főleg lelket, hogy észrevegyük az éhes gyerekszemeket a kukák mellett, amibe a feleslegtermelő modern fogyasztótársadalom dobálja bele a világvégéhez szóló vízumot…
