Második rész
(„…egy Habsburg-könyv előszavát éppen egy kuruc írta”?)
Először nézzük, hogy én miképpen is határozom meg a kuruc és a labanc fogalmát?
Labanc az, aki a magyar alkotmányosság ellen folyamatosan fellépő, azt minden áron kiiktatni akarók (Pl. Habsburgok, szovjetek, globalista és a liberális utópista bankárkaszt) mellé áll, s nem ismeri el az ellenállás jogát és kötelezettségét, ill. azt törvénytelennek hiszi. Valamint feladja a szabad királyválasztást, amelyet ma csak egy királyhelyettesítő kormányzónak a nép általi jelölését-választását tudom elképzelni, hiszen a Boldogasszony örökös királynőnk! A labancok azonban ma köztársaság pártiak és demokraták!
Kuruc az, aki viszont nem hajlandó elismerni a történeti alkotmányunk megcsonkítását, és a törvénytelen zsarolás hatására meghozott 1687 évi országgyűlési „döntést” semmisnek tartja, mert abban „lemondott” a nemzet törvényesen szerzett jogairól: többek között az ellenállási jogról és a szabad királyválasztásról is. Egy kuruc mindig az őseink jogelveit követi, s nem nyugatot tekinti mintának, hanem a szkíta erkölcsöt, szokásokat!
Különösen azért fontos ezt az elhatárolást végre konkrétan tisztázni, mert a miniszterelnökünk írt előszót Habsburg Eduárd nemrég megjelent könyvéhez, amely azt a hét alapelvet ossza meg velünk, amely a Habsburgok cselekedeteinek gyökerét jelenti.
Nekem azonban az egész Habsburg családdal komoly gondjaim vannak. Ám először nézzük Orbán Viktor – piros színnel közreadott – mondatait, s megpróbálom azokat a saját szemszögemből és a tények alapján magyarázni, állításainak lényegét megvilágítani. Már az is magáért beszél, hogy a könyv címét csak angolul találtam meg a Neten!
„The Habsburg Way – 7 Rules for Turbulent Times”
„A magyar nemzet és a Habsburg-ház történelme ezer szállal kötődik egymáshoz. Ez a két, sokszor csakugyan ellentétes elv évszázadokon keresztül alakította egymást. Sőt, a másik nélkül olykor mindkettőt elnyelte volna a történelem. Közös múltunk jóval régebbre nyúlik vissza, mint azt számon szokás tartani. A Habsburg család közel 800 éve megkerülhetetlen európai tényező. Évszázadokkal ezelőtti felemelkedésükben pedig a régi magyar királyok is segítették Habsburg várának urait. Vagyis – pontosabban – segítettük egymást fegyverrel a csatamezőn és szövetségesként a politikában. Hála első történelmi együttműködésünknek, jelen kötet írójának távoli őse, Habsburg Rudolf a Szent Római Birodalom királyaként végül megmentette trónját. De mi, magyarok is nyertünk a közös üggyel: akkor helyreállt az egykori Magyar Királyság szuverenitása, területi egysége.”
Nézzük e sommás megállapításokkal szemben a tényeket!
A korszak rablólovagjainak egyike, Habsburg Rudolf egy gátlástalan érdekember, sőt komoly birtokhalmozó is volt. Ő kezdte el a „Te csak házasodj boldog Ausztria” jelmondatuk megvalósítását, s 1245-ben feleségül vette Hohenberg grófjának örökösét Gertrúdot. Majd 1264-ben unokaöccse halála után az ő birtokaival emelkedett a birodalmi arisztokrácia második vonalába. Abban a birodalomban akkor II. Ottokár cseh királynak volt a legnagyobb hatalma, de a választófejedelmek épp ezért nem őt kívánták megválasztani, hanem egy súlytalan ellenjelöltet kerestek. Így 1273-ban választották meg Rudolfot német királynak. Ő – hatalma megszilárdítása érdekében – az osztrák hercegséget kívánta megszerezni, mert azt megürült birodalmi hűbérnek tekintette, ám azt ellenfele, II. Ottokár szerezte meg. Ellene sikerült IV. László magyar király szövetségét megszereznie és 1278. augusztus 26-án a dürnkruti csatában a két sereg döntő vereséget mért Ottokár hadaira. „Hálából” Kun László királyunk halála után Rudolf Magyarországot is megürült hűbérnek nyilvánította (sic) és 1290-ben fiának, Albertnek adományozta. Rudolf arra alapozta ezt az igényét, hogy a tatárjárás idején IV. Béla katonai segítség fejében hűbérül ajánlotta fel Magyarországot. Rudolf azonban nem vette figyelembe, hogy a tatárjárás idején II. Frigyes nem küldött segítséget IV. Bélának, sőt elrabolta az ország nyugati vármegyéit. Így a felajánlás semmissé vált, s Albert nem léphetett a „kapott” hűbér birtokába, de ez nagyon jellemző a Habsburgok gondolkodására. Rudolf halála után a választófejedelmek nem az ő utódait, hanem Nassaui Adolfot választották királlyá. A Habsburgok csak – ismét magyar fegyverek segítségével – 1298-ban kerültek vissza a német trónra, s ezt a sok segítséget később Aradon „hálálták” meg, majd meg azzal, hogy belerángattak minket az első világháborúba, ami Trianont eredményezte. Csonkításunk előzménye a jórészt általuk betelepített idegenek magyarellenessége volt, amit szintén ők táplálták leginkább! Vagyis a Habsburgok segítése szerintem óriási hibának bizonyult.
De nézzük tovább a miniszterelnökünk bevezetőjének egy mondatát!
„Pár évszázaddal később az Európa leghatalmasabb dinasztiájává vált Habsburgok megszerezték a magyar trónt is.”
Megszerezték a magyar naivitás miatt. Mohács után az országgyűlésen két részre, mondhatni kurucra és labancra szakadt a nemesség. A köznemesség a székesfehérvári országgyűlésen Szapolyai Jánost választotta meg november 10-én, a főnemesség azonban bízott abban, hogy a hatalmas Habsburg család segít a törököt kiverni, s így 1526. december 17-én kikiáltotta Ferdinándot magyar királlyá a pozsonyi országgyűlésen. Ám csalódni kellett benne, mert az Oszmán Birodalommal szemben öt háborúban maradt alul és még adót is kellett fizetnie a szultánnak. Pedig testvére volt az akkori német-római császár, így ha akarták volna, akkor az egyesült európai kereszténység képes lett volna már közvetlenül Mohács után felszabadítani hazánkat és a Balkánt.
Ehelyett azonban megkötötték az isztambuli békét 1533. június 22-én, amely bebizonyította, hogy hazánk török megszállása sokadlagos probléma nekik, s a szultán gyermekeivé fogadta Ferdinándot és Habsburg Máriát, s elfogadta Ferdinánd magyarországi uralmát, bár mindezt évi 30 ezer arany ellenében. Vagyis a Porta adófizetővé tette a nagy Habsburgokat, amit elsősorban a magyar területből sajtoltak ki. Ez bizonyítja, hogy a Habsburg I. Ferdinánd magyar király tevékenysége szinte csak az ország gyengítését, feláldozását célozta és nem azt amit a megválasztó főnemeseink gondoltak, s amire a koronázáskor esküt tett Ferdinánd. Ennyit a Habsburgok esküjéről!
S most nézzük tovább a miniszterelnökünk bevezetőjét!
„Magyarország egy lett a nagy (Habsburg) birodalom sok-sok országa közül, ez pedig szükségképpen konfliktusokat szült. A függetlenségéért mindig oly hevesen dobogó magyar szívet nem volt mindig könnyű összebékíteni a birodalmi érdeket vasakarattal előremozdítani igyekvő Habsburgok szándékaival. Formáltuk egymást, és ez néha fájt.”
A Habsburg örökös tartományok közé való beerőszakolásunk szándéka közel 400 éven át vérzivataros volt! S azt, hogy mi egy alkotmányos állam vagyunk csak a koronázáskor volt hajlandó minden Habsburg elismerni, de utána csak az országunk feletti hatalom megtartása, a népünk erejének sorvasztása volt tényszerű a cselekvéseikben. A török kiűzése úgy történt, hogy a végvári harcokban már alaposan kivérzett magyar nemesség volt minden esetben a feláldozandó támadó ék, s csak utánuk jöttek a nyugati csapatrészek. Ám mindezek ellenére felállították a Habsburgok a Neoacvistica Commissio-t, amely arra szolgált, hogy vagy komoly összegű „fegyverváltságot” fizessenek a magyar birtokosok a visszafoglalt területeken lévő birtokaikért, vagy egyenesen el is vették tőlük, s ún. tovább-adományozási joggal a hadiszállítónak és a harcban részt vevő nem magyar vezetőknek juttatták azokat. Ezzel alakították át a magyar nemesi osztályt, s töltötték fel nagyrészt idegenekkel. Buonvisi pápai nuncius már akkor megírta Rómába: „csak bosszújokat akarják a magyarokon tölteni, a jószágelkobzásokat azért eszközlik, mert hasznot húznak belőlük, azért nem rendezik a zűrzavart, mert halászni akarnak benne.” Ez bizony tény, amit már nehéz lenne letagadni, vagy akár hamisítani! 1687- évi országgyűlésen az addig 17 pontból álló hitlevél szövegét leszűkítették, kimaradt belőle, hogy legalább 3 évenként országgyűlést kell összehívni, hogy a magyar ügyeket csak magyarok intézzék, sőt kimaradtak belőle a nádor hatáskörére, választására, a véghelyek kapitányainak magyar voltára, az idegen zsoldosok alkalmazásának tilalmára, a vallásszabadságra és a városokra, s általában a vallásügyre vonatkozó határozatok. Az új hitlevéllel a magyar alkotmány lényeges változásokat szenvedett, s az a király, aki erre a hitlevélre tett esküt, szinte korlátlanul uralkodhatott, nem úgy mint bármely előde. Így történt, hogy a kivérzett, legyengült nemességünk elfogadta a Habsburgok zsarolását, hogy ne meghódított területként, hanem alkotmányos államként maradjunk fenn, s engedte törölni az Aranybulla 31 szakaszát és lemondott az addig fennálló szabad királyválasztás jogáról. Ám a vármegyei autonómia megmaradt, ami 400 éven át jelentős korlátja maradt a királynak! Viszont az Eperjesi vésztörvényszék I. Lipót Habsburg házból származó magyar király felhatalmazása alapján létrehozott politikai bíróság volt, melyet Caraffa itáliai zsoldosvezér vezetett, s különös kegyetlenséggel végezte ki ártatlan megvádoltjait! Ezeket feledni soha nem szabad!
„Közös történelmünk emlékei még ma is a magyar közbeszéd részei. A függetlenségpárti magyarok ma is elődeiknek tekintik az egykori, a Habsburgok ellen síkraszálló szabadságharcosokat. De mára »a harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés«– ahogy József Attila írja.”
A magyar közbeszéd sajnos még mindig nem a tények teljes átvilágítása alapján áll, hanem a monarchia évei alatt kialakított, jelentősen hamisított történelmet ismerjük csupán. Természetesen nagy árat fizettünk a naivság miatt, hiszen a 400 éves Habsburg uralom hazánkat, nemzetünket nagyon megviselte. A békévé oldott emlékezés ezért nem feledtetheti velünk azt, hogy egy európai nagyhatalomból lettünk a Habsburg királyok és az Oszmán birodalom árnyékában – vagyis a két pogány között – szinte gyarmattá. Alkotmányosságunk teljessége csak az erdélyi fejedelemségben működhetett, majd azt is felszámolták, mert tudták, hogy bármikor kialakulhat ott egy új Bocskai, vagy Bethlen Gábor-féle magyar államvezetés. Azt pedig tűzzel-vassal meg akarták akadályozni, pedig tudták, hogy a magyarság csak azért fordult velük szembe és sokszor a törökkel is szövetségben, mert esküszegők lettek a Habsburg királyaink! Sajnos V. Károly is esküszegő lett. 1918-ban neki nem a csapatok élén kellett védeni a történelmi határainkat, csak olyan miniszterelnököt kinevezni, aki képes az országot megfelelő módon irányítani, ha már a koronázott királyunk Svájcig szaladt.
„Mi, magyarok függetlenné váltunk, a Habsburgokat pedig nem nyomja többé egy birodalom kormányzásának terhe. Tehát semmi sem tarthat vissza minket attól, hogy tanuljunk egymástól, felismerjük saját vonásaink, saját történelmünk lenyomatát a másikban.”
Igen függetlenné váltunk, de milyen áron? Elveszett a történelmi ország jelentős része, s az általunk befogadott „migránsokat” épp a Habsburg ház fordította velünk szembe. Bár azt elismerem, hogy a végső szakaszban mi liberálisaink se észlelték a hungarusok vezető értelmiségének elidegenedését. Ez azonban nem menti a Habsburgok felelősségét, sőt csak akkor lehet velük bármilyen mai kapcsolatot fenntartani, ha nyíltan és minden eddigi színészi mutatványtól mentesen kiállnak Trianon ellen, s magukévá teszik Kossuth Dunai konföderációs tervének modernebb változatát: a Kárpát-medencei Szentkorona Konföderáció elképzelést. S nem csak átveszik, hanem mindent megtesznek azért, hogy az megvalósulhasson, de soha nem Habsburg uralom alatt! Habsburgokat a független Magyar Állam jól fizetett követeiként se alkalmazzunk, hanem az egyébként ellenséges Páneurópai Mozgalom tűzze zászlajára az igazságos és méltányos Szentkorona Konföderáció tervét, épp a Kalergi-terv helyett! Sajnos ma az említett és Habsburg vezetés alatt álló mozgalom azt a hamis európai egységet képviseli, amiből mi nem kérünk, mert nem akarjuk, sem Európát, sem a hazánkat migránsokkal színesíteni! Tanuljunk egymástól tehát úgy, hogy a Habsburgokat fogadjuk fenntartással, mert eddig mindig, csak is károkat okoztak nekünk! Csak gondoljuk Mária Terézia oktatási törvényére, mely csak jó alattvalókat akart belőlünk faragni.
„Mert ha a módszerekben és a politikai pozícióban volt is különbség, a magyarok és a Habsburgok mindenkori célja mégiscsak ugyanaz volt: megtalálni, hogyan maradhatunk évszázados távlatokban önmagunk, és miként tehetjük erős, önálló világpolitikai szereplővé Közép-Európát.”
Sajnos minden tiszteletem ellenére ellent kell mondjak, mert Habsburg Ottó mint a Páneurópai Mozgalom elnöke, híven követte elődje, Kalergi gróf elgondolását: Európa nemzeteit felhígító bevándorláspolitikáját. S ennek meg is volt a hagyománya a Habsburgok évszázados magyarországi uralmában!
„Habsburg Eduárd könyve megmutatja, hogy mennyi mindenben gondolkodunk ugyanúgy. Valljuk, hogy az ember a családjában találhatja meg a boldogságot. Hisszük, hogy a kereszténység tart meg minket önmagunknak. És tudjuk, hogy Európát integrálni az európai emberek akarata ellenében lehetetlen vállalkozás.
Így már az sem meglepő, hogy egy tőről metszett magyar szabadságharcos (a maga nem kevés sebhelyével) ír előszót a Habsburgok könyvéhez. Azonos oldalra kerültünk újra, és ismét együtt indulunk csatába, mint 800 évvel ezelőtt. Közös történelmünk folytatásra vár.”
Félek, hogy túldimenzionáljuk a Habsburgok mai szerepét, s nem vagyunk mi azonos oldalon. A Habsburg kereszténység ugyanis nem volt mentes soha az erőszaktól, s miért hinnénk el, hogy az alma messze esik a fájától? Egyébként ha el is olvasom majd ezt a könyvet, azt előre is tudom, hogy soha nem fukarkodtak az ígéretekkel, ám azokat szinte soha nem tartották meg! Miért lenne ez most másképpen?
S, hogy ne csak a saját álláspontom jelenjen meg ebben az írásban, zárásként idézem Kossuth Lajost, aki az 1880-as évek elején, Iratai III. kötetének szerkesztésekor visszatekintően összegezte véleményét a Dunai Szövetség tervezetében felvázolt konföderáció lehetőségéről. S ez sajnos az EU-ba való belépésünket is – a korszakoktól függetlenül -, de szinte tökéletesen minősíti!
„A dunai confederatio csak független Magyarországgal lett volna lehetséges. Magyarország függetlensége fel lett adva, s ezzel az a confederatio eszméje is, mint igen-igen sok egyéb a jámbor vágyak közé került. Pedig a részletek vitatás tárgyát képezhetik, de az eszme maga annyira a helyzet logikájában fekszik, annyira parancsoló követelménye Magyarország biztonságának és a keleti népek nemzeti szabadságának, hogy ha engem a magyar nemzet a haza függetlenségére intézett törekvéseimben el nem hagy: az eszme magát okvetlenül kivívta volna, s a magyar haza irtózatos megpróbáltatásoktól, és Európa jövendője lett volna katasztrofális rázkódtatásoktól megkímélve.”
S végül Kossuth szavai után csak pár gondolat Habsburg Eduárdról aki most Magyarország római nagykövete, s aki Vatikánban a zombifilm-forgatókönyvírói, regényírói és rajzfilmproduceri karrierje után vette át a posztot. „Bárkivel kijövök”- állítja magáról. Nekem veszélyesnek tűnik ez az ember, de reméljük nem tud akkora károkat okozni nekünk, mint ősei!
Honféltő szeretettel: Bene Gábor közjogász
