Az öreg kun regéje
A kiskunsági Izsák városának határában követem Kotogu lába nyomát. Ő időnként hátra, vagyis leginkább reám néz, és gyermeki lábacskámhoz méri lépteit. Lassan estellik a pusztán, de a hőség alig hagy alább, miközben az öreg kun felém nyújtja friss vízzel teli kulacsát.
10-11 éves gyermek vagyok az izsáki homokon…
Megállunk.
Az öreg a régi kocsiút mellé mutat, majd nagy komolysággal reám emeli gyönyörű barna orcáját:
– No, Ifiúr’ ha innen elfele néz Orgovány felé, akkor láthatja, hogy itt állott évszázadokig a határkőnél a kun-baba!
– Kun baba?! Drága Kotogu, ha tudom, hogy lánykáknak való helyre hozol, bíz’, én el nem jövök veled!
A mai napig emlékszem az idős mandulaszemének villanására. Ma már tudom, hogy igen kellett magát fegyelmeznie, hogy ne mondjon rútat felém. Végül megrántotta a vállát és csak annyit mondott, miközben a selymes tisztáson lehemperedett:
– Akkó” menjen, amerre akar az Ifiúr! Hess!
Széjjel néztem a rónán, tán felnőtt ember sem igazodott volna el a dűnék között a lápon át, nemhogy egy taknyos orrú gyerek. Felismerve tiszteletlenségemet és saját butaságom miatt való szorult helyzetemet, a lehető legkedvesebben szóltam az öreghez, miközben majdnem elbőgtem magamat:
– Bocsánatodat kérem idős testvérem, ifjú vérem elragadtatta magát! Szeretettel kérlek, hogy folytasd tanításomat!
Kotogu megrázta hajának két varkocsát és mélyen a szemembe nézett, majd elnevette magát:
– Ifiúr’! Ne szeppenj, nem mondalak vissza anyádnak! Akkor most látod, hogy milyen kiismerhetetlen is a pusztai homok. Őseink ezért útbaigazítónak fából készült kun-babákat, kun-képeket helyeztek el a törzseink között. Ha elöregedett, akkor újat faragtak és az mutatta a jelet a kunnak. Ami itt volt huszár-baba, az választotta el az Illoncsuk és a Csertán nemzetségeket.
Értettem is meg nem is az elmondottakat…
– Jó Öreg! Hogyan képzeljem el én ezt a huszár-babát?
– Úgy Fiam, hogy az bíza” huszárruhába faragott kunt ábrázolt, de csak derékhasadtáig! Ezen a helyen találkozott Alpra és Uzur kun főurak a kunok törvényének kiadása után. Itt egyesült Sharkan kán utódjának vére Seruzád besenyő vérével, s itt találkoztak utoljára törzsi gyűlésen a kis és a nagykunok.
Most ámultam el csak igazán! Mindazt, amit Kotogu elmondott, azt az iskolában nem tanították. Könnyek gördültek ki a szememen, azt éreztem, hogy én vagyok a kerek világ legbutábbja. Az idős mellém ült és szelíden vígasztalt:
– Ne sírjon az Ifiúr’, én sem az anyatejjel szívtam magamba a tudást, hanem a nálam többet megéltektől! Neked majd az lészen a feladatod, hogy mikor én már a Hadak Útján járok, te vidd tovább a kun-mondát! Akkor, én majd onnan vigyázok rátok. A Jóisten elé borulok és értetek imádkozom, puszta fiai! A Teremtő pediglen megóv benneteket; kunok, jászok, besenyők, székelyek, palócok, s mind ti többiek! Egyként lettetek magyarok!
Mintha a Mennyei Atya meghallotta volna az öreg kun szavát, egyszeriben nagy szél támadt s kavarta a port.
Ültünk a gyér fűben a homokon és a könnyünk egyszerre folyt.
Az enyém, a gyereké, és az utolsó kun főbíróé, az öreg Kotogué.
A Teremtő Jóisten szelíden, igenlőn válaszolt…
(Zetényi-Csukás Ferenc)
NEEM Nemzetegyesítő Mozgalom
