A mai magyar oktatási rendszer a Rákosi- és a Kádár-korszak, azaz gyakorlatilag alapítása óta meglévő jellemzőit hordozza magán, afféle élő kövületként. Látott szebb napokat, különösen a hosszan elnyúló gulyáskommunizmus éveiben, amely a most nyugdíjba vonuló tanártársadalmat kinevelte, de sajnos 26 évvel a rendszerváltás után sem volt képes a megújulásra. Máig meghatározó az internacionalista, a múltat végképp eltörölni hivatott „anyagtudomány”, amelynek átadására a kommunisták 1948-ban sebtében létrehozták a kiegyenlített tudást közvetítő klebelsbergi tantervet leváltó, mára nyögvenyelőssé vált, rutintananyaggá kövesült torzót. A jó szándék, illetve a kényszer szülte „modernizálás” azóta sem tudta helyrepofozni az alapítás során elkövetett rendszerhibákat, és mára végképp időszerűtlenné vált a toldozgatás.
Aki élt huzamosabb ideig külföldön, megtapasztalhatta a tudás mibenlétének és átadásának gyökeres változását. A gazdag nyugati társadalmak – különösen a múlt század 90-es éveiben a hidegháború nyereségét agyelszívásba fektető Egyesült Államok – a szellemi elitjüket Nyugat- és Közép-Európából szerezték be. Korábban a brit, német, olasz kutatók tolongtak a vezető amerikai élettudományi intézetek által meghirdetett állásokért, de a 2000-es évekre ez a lelkesedés elapadt, és sokan visszatértek hazájukba. Hoztak-e magukkal a tengerentúlról tananyagváltó tapasztalatot?
Valójában nem volt mit ellesni, mert Amerika a saját szellemi elitjét sem volt képes soha kitermelni. Mindössze annyi történt, hogy az európaiak távozása után – meglehetősen pragmatikusan – ázsiai szakemberekkel töltötték fel a számunkra, „jöttmentek” számára jól fizető kutatói álláshelyeket. Úgy tűnik, minden nemzetformáló előzmények nélküli társadalom olyan oktatási formába fagy be, hogy az onnan kikerülők előbb-utóbb a rendszer elvárásaihoz idomuló szolgává, szolgáltatóvá vagy éppen fogyasztóvá válnak.
Ami a szerves tudásátadást illeti, az – éppúgy, mint a régebbi korokban – a XXI. században is csak mester és tanítvány együtt végzett munkáján alapulhat. Ennek az alapelvnek az érvényesítésére megörökölt iskolarendszerünk teljességgel alkalmatlan. Inkább tűnik fiataljaink gyűjtőfogházának arra az időre, amíg a szülők a kenyérre- – és a rendszer fenntartására – valót megkeresik. Így marad a versenyfutás vagy még inkább a vesszőfutás a majdan versenyképes emberi erőforrás előállításáért. A gyerekek legjobb esetben a minden pillanatban megélt stresszhelyzetek kezelését tudják elsajátítani, minimális, az életben használható tudás megszerzése nélkül, mert a tananyag nemcsak az élettől, de a magyar észjárástól is idegen: aránytalan mértékben hordozza a szocialista embertípus materialista beidegződéseinek sulykolását.
Szigetként éljük meg a körülöttünk Trianon után képződött utódállamokban megtűrtté vagy üldözötté vált létünket, agglutináló (toldalékoló) nyelvünkkel egyetemben. Ráadásul nemcsak tudományos, hanem hétköznapi nyelvhasználatunkat is minél alkalmasabbá kell tenni az élettudományok, különösen a sikert sikerre halmozó, nagy hozzáadott értéket közvetítő molekuláris biológia és genomika új eredményeinek magyar nyelvű közvetítésére, népszerűsítésére. Hiszen világunk (nano)szerkezetének jobb megismerése eddigi tudásunk újragondolását és az általános ismeretanyagba ágyazását, didaktikus átadását követeli meg – méghozzá anélkül, hogy tovább duzzadjon a tananyag egésze.
Utóbbit már csak azért is el kell kerülni, mert reális kívánalom, hogy a tizenhatodik életévre, amely ma a tankötelezettség felső határa, valóban záruljon le a tudásátadás jelentős része. Nem lehetetlen ez, ha Klebelsberg Kunó idejében négy elemi és négy polgári elég volt az akkori tanároknak a tanyától a városig egyaránt boldoguló felnőttek kinevelésére az egységes nemzeti hálózatként működő oktatási rendszer gyors kiépítésének köszönhetően. Nem mellesleg ez a rendszer hívta vissza a felsőoktatásba Szent-Györgyi Albertet is, hogy itthon teremtsen élettani iskolát és neveljen tanítványokat.
E tanítványok egyike volt Straub F. Brunó, a biokémia tudományát meghonosító akadémikus, aki a molekuláris biológia hazai fellegvárának, az MTA Szegedi Biológiai Központjának alapítójaként annak első igazgatója lett. Ma már ugyan nincs közöttünk, de életművének, szellemi örökségének folytatói molekuláris biológusként, genetikusként és újabban a bioinformatika meghonosítóiként köztünk járnak. Folytatják a tudásátadást, ahogy elődeiktől ők is átvették a mesterfogásokat – „nem középiskolás fokon”.
Oláh Zoltán Sándor
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.02.21.
