Magam a jogok és kötelezettségek egyensúlyát betartó állam híve vagyok, vagyis ha valakinek több joga (pl. birtoka) van, akkor neki ahhoz arányló a kötelezettsége is! Ám ez ma már olyan értékkonfliktusok közé tartozik, melyekkel sűrűn találkozhatunk a mai magyar politikai életben, viszont a jelen írás szűkebb gondolati körén már kívül esnek. Így inkább arra kellene fókuszálnom, hogy milyen a szabadság mint a magyar nép valamennyi tagját megillető „tényleges választási lehetőség” legoptimálisabb elosztása.
Ehhez azonban először magát a fogalmat kellene tisztázni!
A szabadság fogalma szigorú semlegességet követel, s nézzünk rá történeti változataira. Machiavelli szerint a szabadság a nemesség és a nép számára nem ugyanazt jelenti, s kifejtette, hogy csak a hatalom gyakorlása biztosít bármiféle szabadságot. Márpedig szerintem ma is a közhatalom gyakorlása biztosíthatja csak az egyén és nemzet számára a modernitásban rejlő szabadság lehetőségét. Rousseau szerint nem lehet szabad az az ember, aki egy másik ember felett bír hatalommal. Írásaiban kifejti, hogy a szabadság, mivel egyetemes és elidegeníthetetlen, nem lehet a más fölött gyakorolt bármely uralom függvénye. Ezért az „én szabadsága” össze kell férjen mindenki más szabadságával is. Ebben is van igazság, mert az az igazi szabadság: amely valóban nem elidegeníthető! Ám a modern demokráciákban épp a médiamanipulációs hibás-tudások terjesztése miatt a nép szinte minden tagja teljesen meg van fosztva a szabadságtól, szemben pl. a magyar történeti alkotmány „egy és ugyanazon szabadság” elvétől, mert ahogy a nagy költőnk, József Attila leírta: „A jogállamban pénz a fegyver…” Márpedig, ha a mai modernitásban a jogállamok (s nem a joguralmi államok) vannak többségben, akkor azok valójában nem a szabadság államai, hanem egyszerűen pénzdiktatúrák, melyek szerintem a lobbi-demokrácia köntösébe burkolódzva verik át a saját polgáraikat.
Ugye érezzük, hogy itt nem csak a fogalmi eltérések jelennek meg ma, hanem – éppen a politikai váltógazdaság miatt – versengő társadalmi és politikai követeléseknek, illetve gyakorlatoknak adnak kifejezést. Ennek lényege: a háttér pénzdiktatúrában két jellemző nagy politikai erőtér létezik egy államban, s a választások után a győztes politikai párt alakít kormányt, s a másik ellenzékbe szorul. Ők a következő választás eredményeként kerülhetnek kormányra, ha a választók csalódnak az előző kormányban és leszavazzák őket. Az ellenzék feladata a kormányon lévő párt ellenőrzése és a választóknak szóló másik alternatíva felmutatása. Ma azonban azt tapasztalhatjuk, hogy szinte mindegy melyik politikai erő kerül hatalomra, mert mind kiszolgálja a bankárkaszt tőkeérdekét.
Akik viszont nem szolgálnák ki a pénzdiktatúra urait, azokat egyszerűen agyonhallgatja a pénzpórázra vett média és ebben a tőkeérdek politikai lobbistái is szerepet vállalnak! Vagyis a politikai csuka fogta-róka esete áll fenn, hiszen a választópolgár számára csak a két lehetőség van felkínálva a pénzdiktatúra által, melyek a saját kreatúrái, lobbistái. Éppen ez történt a Nemzetegyesítőkkel is, akik nem feküdtek be a pénzdiktatúrának!
Sokan nem értik, hogy az állam eredeti funkciója az volt, hogy védje az állampolgárok közösségének érdekét – amit a magyar közjogban 1944-46-ig „szentkorona tagságnak” hívtak. S lélek-vezérelt, értékelvű magyarok és hungarusok érdekei domináltak az állam döntéseiben. Persze az is igaz, hogy a Habsburg korszakban ezt az állami feladatot mindenáron át akarták formálni és a saját örökös tartományaik közé akarták a Habsburg uralkodók átsorolni az alkotmányos magyar államot, de ez a törekvésük éppen a hazai nemesség vármegyei ellenállásán és szabadságharcainkon elakadt. Bár ahol csak lehetett próbálták az alkotmányos elveinket csonkítani és bizony sok esetben ez még sikerült is nekik. Nézzünk erről néhány példát! Az Aranybulla ellenállási záradékát és a szabad királyválasztást 1688. évi IV. „törvényben” megszűntnek ismerte el a török hódoltság utáni kivéreztetett nemzet országgyűlése az uralkodó nyomásának a hatására. Ám az alkotmányellenesen működő hatalom elleni alapjogot egy ilyen kizsarolt törvénnyel nem lehet megszüntetni! Ezt példázza minden egyes szabadságharcunk, amelyek kivétel nélkül az alkotmányosságunk védelmében indult el! Ezt az alapjogot tehát nem vehette el tőlünk sem a Habsburg, sem a kommunista önkény, s a mai globalista bankárkaszt pénzdiktatúrája sem! (S ennek a védelme a szabadságunk ára?)
Kossuth Lajos már az 1830-as évek elején meghirdette ezt: „A szabadság olyan kimeríthetetlen kincs, amely azáltal, hogy véle többen osztoznak, sem nem fogy, sem nem gyöngül, sőt nő, sőt erősödik.” (A szabadság fogalma azonban többrétű és Kossuth itt kifejezetten a politikai szabadságra gondolt.)
A politikai szabadság a gyakorlatban csak akkor valósítható meg, ha létezik egy valóban alkotmányos, magyar államhatalom: mely a bevált erkölcsi-szokásjogi törvények alapján kényszer állami monopóliumával élve biztosítja a magánszféra sérthetetlenségét úgy, hogy szankcionálja a szabadosságot és a szabadságjogok lényegi tartalmát is megvédi! Ma azonban azt látjuk, hogy ha „vonakodó csatlósként is”, de mégis a pénzdiktatúra érdeke a döntő, s a köznépnek sem az iskolarendszerrel, sem a vállalkozási szabadság lehetőségeivel nincs esélye a középosztályba emelkedni, mert nemzetállami rendszerek többsége – így hazánk is – beállott abba a sorba ahol a covid-terror gyógyszerlobbija és a devizahitelezés banki csalásai félemlítik és szegényítik a közembereket!
Ám nézzük a gazdasági szabadság problematikáját is, amely szintén összetett!
A magyar történeti alkotmányosság egyik alappillére a birtokjog volt, amely biztosította a lét alapját képező termőföld nemzeti kézben maradását, mivel a birtokok nem voltak forgalomképesek, s csakis érdemekkel lehetett megszerezni a birtokjogot, ami azonban komoly kötelezettségekkel is járt. A magyar alkotmányos királyság teljes társadalmának rendezett működését így olyan igazságos és méltányos elvek szabták meg, amit bolsevik gondolkodással – osztályharcos gyűlöletkeltéssel – végképp fel kellett számolni ahhoz, hogy a „szocialista embertípus” kifosztott, lealacsonyított, de közben elkényelmesített egyedeit szembe tudják fordítani az éltető magyar joghagyománnyal, a Szentkoronás birtoktannal.
Werbőczy István országbíró szerint: „ »…birtokadományozás jogát és teljes hatalmát az uralkodással és országlással együtt a közösség a maga akaratából az ország szent koronájának joghatósága alá helyezte és fejedelmünkre és királyunkra ruházta: ettől fogva Ő tőle ered minden nemesítés…«
Ez tehát azt jelentette, hogy „A valóságos nemességet tehát katonai élettel és tudománnyal, vagy egyéb lelki és testi adományokkal és erényekkel lehet megszerezni.” Vajon a mai alkotmányellenesen termőföldtulajdont szerzők milyen erényekkel bírnak? S ha visszatérünk a történeti alkotmányhoz, úgy is tudtak volna ilyen hatalmas birtokot szerezni a mai „földtulajdonosok”?
Vagy tudták volna a magyar joghagyománnyal szembe menetelve az alkotmányosságot így megcsúfolni? Hiszen az 1852-ben született császári nyílt parancs ide vonatkozó szakaszát az 1861. évi országbírói értekezlet is „ellenkező alkotmányos rendelkezésig” tartotta hatályban, ami a Habsburgok döntése volt az ősiség megszüntetésére.
Persze lehet hivatkozni az 1848. áprilisi törvényekben szereplő „ősiség eltörléséről szóló XV. törvénycikkre”, azonban a mai kor értékrombolása és a közvagyon (Szentkorona tulajdon) külföldieknek történő elherdálása okán nagyon fontos lenne átértékelni azt az akkor szükségesnek látszó döntést. Hiszen most magunk számoljuk fel az egészséges élelmet előállítani képes termőföldjeinket, ahol föld-kihasználó monokultúrákat látunk, műtrágya „segítségével” elsavasodó és tőkévé alázott termőföldjeinket pedig külföldiek bitorolják és az államvezetés is akkumulátorgyárakat akar a legjobb minőségű részekre telepíteni. Ezek a tények bizonyítják, hogy felszámoljuk a jövő nemzedék létalapját!
Persze a modern pénzdiktatúra társadalmának „rendezett működését” szerintem ma, kizárólag a gazdasági bérgyilkosok és lobbisták tartják pórázon a gazdáik nevében.
Ők korlátozzák gazdasági-politikai szabadságunkat. Tény az is, hogy a politikában és a gazdaságban összefonódik egyfajta titkos és féltitkos lobbitársaságok tevékenysége. A gazdasági szabadság tehát csak nagyon kismértékben mentesül ettől és csak bizonyos országokban. A„szabad piac prófétája” Firedrich August Hayek álláspontja szerint, (aki a klasszikus liberális közgazdaságtan legelszántabb védelmezője) – „azért nem szenved sérelmet az egyenlő szabadság elve, mert az egyenlőtlenségeket olyan személytelen mechanizmusok hozták létre (sic), melyek működésének eredményét a résztvevők sem előre látni, sem szándékosan előidézni nem lehettek képesek”.
Ennek az állításnak azért nem dőlhetünk be, mert pl. Hayek egészen mást javasolt az 1929-ben bekövetezett gazdasági világválság megoldására, pedig éppen akkor jött létre az USA-ban a legteljesebb pénzcentralizáció. Hiszen jórészt a FED által mesterségesen kiváltott válság hatására összesen 17 ezer kisebb bankot sikerült a nagyoknak fillérekért felvásárolni! S ha valaki erre azt állítja, hogy: „személytelen mechanizmusok hozták létre, melyek működésének eredményét a résztvevők sem előre látni, sem szándékosan előidézni nem lehettek képesek” – akkor ott komoly gondok lehetnek vagy a logikai képességgel, vagy őt is pénzpórázra vette a pénzdiktatúrát kialakító bankárkaszt!
Írásom címében feltett kérdésre tehát illene végre konkrétan válaszolnom.
Mi a szabadság ára?
A válasz egyszerű: a valódi magyar alkotmányossághoz való visszatérés!
A joghagyományunk „egy és ugyanazon szabadság elve” kétségkívül különbözik mindattól, amit a mai politikai köznyelv ért „szabadságon”, és nyugati filozófiai és történeti-politikai gondolkodás által átalakított fogalomtól is. A szabadság mind a közgondolkodás, mind az eszmetörténet szempontjából egy értékfogalom, s így a szentkorona tagság értékrendjének egyik legalapvetőbb eleme. Ennek védelmében tört ki minden szabadságharcunk, ezért áldozták az életüket olyan sokan itt a Kárpát-medencében magyarok és hungarusok. A szabadság árát az eddigi történelmünkben mindig vérrel fizettük meg, de még az elbukott szabadságharcaink is eredményre vezettek ha képesek voltunk közjogi szabadságharcot vívni az alkotmányt lábbal tipró hatalom ellen. Ma is csak közjogi küzdelemre hívunk mindenkit, aki itt a Kárpát-medencében élve felismeri, hogy a Szentkorona Országában nincs helye semmi erkölcstelenségnek, nem térhetünk el az ősink által kitaposott útról,s főleg nem vehetjük el a jövő nemzedék lehetőségét az éltető közvagyont jelentő termőföld eltékozlásával.
Ki kell mondanunk végre, hogy nem lehet a nemzet képviselője, de még tagja sem az, aki nem áll ki a termőföld védelme mellett, hanem labancként kiszolgálja az idegen tőkeérdeket, lábbal tiporva azt az alkotmányt amit megpróbálnak törölni tudatunkból, lelkünkből és a történelmi magyar államok polgárainak, Szentkoronás emlékeiből.
Dr. Bene Gábor
A szerző közjogász
