A dolog erőteljesen hajaz a megboldogult Szabó Iván mára már klasszikussá vált kifejezésére, mellyel saját pártja, a nyugodt erőként aposztrofált Magyar Demokrata Fórum derék hadát illette, mégpedig ekképpen: „a borzalmas tagság”.
Itt van ez a végletekig istenített demokrácia, vagy ahogyan ma ismerjük, parlamenti demokrácia nevű társadalmi berendezkedés, melyben – a rendszer szükséges és elégséges feltételeként feltüntetve – szenved, kínlódik, vergődik a leválthatatlan nép. Mindeközben a kivételezetteken kívül (politikai osztály, bankárkaszt, üzleti szféra) másnak, de legfőképpen a demokrácia tárgyát és alanyát egyszerre képező pórnépnek valahogy sehogy sem akaródzik, nemhogy az ötről hatra, de még egyről kettőre sem jutni. Még a kevésbé képzettek, a közgazdasághoz, joghoz nem értők is szinte már ösztönösen érzik, ez mintha csinálva lenne, de legalábbis nem természetes, hiszen a baj, a hiba – ahogy mondani szokás: nem az ő készülékükben van –, sokkal inkább rendszerszintű. Annyi véletlen egyidejű egybeesése teljességgel kizárt, hogy a kasszánál, a végelszámolás során mindig csak és kizárólag ugyanazok legyenek, lehessenek a nyertesek, és a vesztesek oldalán is mindig ugyanazokat találhassuk meg.
A joghoz, a ma oly sokat emlegetett jogállamhoz, a demokráciához való viszonyulásunk sokban emlékeztet engem a ma univerzálisan használatos internesönel trendi lengvidzs verzsön ánglius nyelvvel való ismerkedésünkhöz, valamint annak elsajátítása során fellépő nehézségeinkre. Ezek a nehézségek eltérő gondolkodásmódunkból, s abból adódnak, hogy folyton folyvást hozzá-, és vissza kell butulnunk egy, a mienkénél sokkal primitívebb nyelvi rendszerhez. Ráadásul, hogy a bajt tetézve rátegyünk még néhány lapáttal, a rendszerszintű eltérőség nemcsak a demokrácia kontra szakrális alapokon nyugvó apostoli magyar királyság közti különbségekben, különbözőségekben mutatkozik meg, hanem a struktúra mélyebb szerkezetében, a joghoz, a jogrendszerhez való hozzáállásban, viszonyulásban is. Ehhez a különbséghez, különbözőséghez nagy valószínűség szerint a gondolkodás- és szemléletmódunkra alapvető befolyással bíró édes, ékes anyanyelvünknek is köze van, méghozzá nagymértékben. Persze nincs is mit csodálkoznunk ezen, hiszen azok, akik olyan nyelv birtokában vannak, mely egészében szemléli a világot, s azt a maga teljes valójában, valóságában le is tudja írni, nyilvánvalóan másként, eltérően gondolkoznak, élnek és nyilvánítanak véleményt, mint azok, akik egy ennél jóval szegényebb, korlátozott formai, stiláris és retorikai megoldásokkal bíró közlésrendszerben élnek.
Manapság nagyon sokszor hallunk a magántulajdon szentségéről, sérthetetlenségéről. Talán ez a legkifejezőbb megnyilvánulása Mammon önző, anyagi(as) világának, világképének. Az ún. nyugatias modernitásban élő – az előző történelmi korok tükrében – magát mindenképpen és minden tekintetben (öntelten és nagyképűen) fejlettnek, legfejlettebbnek kikiáltó emberhez talán legjobban illő, kétségkívül reá szabott érték(elési) rendszere ez, mely gyökeresen eltér attól, ahogyan a mi őseink, nyugodtan mondhatjuk, nemzeti sajátosságként, erről gondoltak és cselekedtek.
Ez az önzés természetesen nem új keletű, hiszen a joghoz, a jogrendszerhez való viszonyulás közti alapvető eltérés különbség, különbözőség régről eredeztethető. De nem csak a joghoz, a jogrendhez való viszonyulásban figyelhető meg ez az eltérő, egymástól alapvetően különböző szemléletmód, hanem az élet más, lényeges területein is. Manapság a diskurzustér elterjedt és nagy nyilvánosságot kapó közlésrendszereiben leginkább a szociológiai, társadalomlélektani vonatkozásokban találkozhatunk azzal a fajta különbségtétellel, mely folyton-folyvást felhívja figyelmünket hovatartozásunkra, s egyértelművé teszi számunkra, hogy ez nem rólunk szól, ez nem mi vagyunk. Csinálva vagyon, amit ránk erőltettek, hogy olyanná váljunk, mint ők.
A legnyilvánvalóbb jele ennek a különbözőségnek, különbségtételnek, az egyén és a közösség szembeállítása egymással. A nyugatias létberendezkedés a kezdetek óta önző módon az egyént helyezi előtérbe, míg a magyar nemzetre jellemző mellérendelő gondolkodásmód mindig a közösség érdekét tekintik elsődlegesnek, hiszen az egyén csak akkor lehet boldog, ha a közösség – függetlenül a méretétől (család, törzs, nemzetség, nemzet), is melyben él, boldog.
FIGYELEM! Nem azt írtam, hogy sikeres, hanem azt, hogy BOLDOG! Ha valaki sikeres – például anyagilag –, még egyáltalán nem biztos, hogy boldog is! Ha viszont boldog, akkor valamiben egészen biztosan sikeres.
A régiségben a (székely-)magyar jogrendszer a közjogra, a természetjogra épült, s ennek szellemében a közösségeket védte.
Mai, végletekig istenített, parlamentárisan demokratikus jogi berendezkedésünkről ugyanez már nem mondható el! A régiségben a magyarság közösségi jogrendszerében a székek, a nemzetgyűlések, a tizedes rendszer alkalmazásával a népfelség eszméje központi társadalomszervező elvvé vált, ahol a képviselők példának okáért visszahívhatók voltak.
Az rendszerváltoztatásnak nevezett hatalomátrendeződési momentum idején az ún. „első szabadon választott” országgyűlés egyik első dolga volt, a képviselők visszahívhatóságának eltörlése.
Ilyen van? Vedd már észre, itt csak ilyen van!
Ráadásul, hogy ismét rátegyünk még néhány újabb lapáttal, ismételten tetézve a bajt, a végletekig istenített demokratikus – tehát eredeti jelentéstartalmát illetően – többségi népuralmi, vagyis a népfelségen alapuló társadalmi berendezkedés nyugatias értelmezésével is erőteljes gondok adódnak. Valószínűleg ennek a hibás értelmezésnek köszönhető az, hogy ez a rendszer, mármint a manapság parlamenti előtaggal kiegészített demokrácia ilyen nagy karriert tudott befutni az ún. nyugatias modernitásban. Sőt, néha erőnek erejével még exportálni is akarják olyan helyekre, ahova láthatóan nem kellene.
A magyarság létértelmezésében a népfelség Isten szavát jelenítette meg az anyagi világban élő társadalomban. Ez tehát égi, vagy kozmikus jelentőséggel bír népünk életében. Nincs is mit csodálkoznunk ezen, hiszen a mi népünk olyan nép, melynek az eget a Földdel összekötő, Szent Koronával megkoronázott királya van. Ráadásul nem is akármilyen királya! Csak azért, hogy a bajt ezúttal is tetézzük, a mindenkori magyar király – eltérően például az akkori kor egyik legfőbb halja kendjétől, magától a római pápától is, aki az apostolok utódának számított – személyében apostol! Tehát a mindenkori magyar király rangban a mindenkori pápa felett áll! Jó Ha Figyelünk!
A nyugati értelmezés ettől gyökeresen eltér, teljesen más, nem minőségi, hanem anyagi, mennyiségi, síkon mozog. Nem véletlen, hogy a nyugatias felfogás a népfelséget a demokrácia fogalmával azonosítja. Pedig, ha megnézzük a szó eredeti jelentéstartalmát, melyben a „démosz” a népet, a „krácia” pedig a hatalmat jelenti, azonnal érzékeljük, hogy itt teljesen másról, felséges, ha tetszik „égi” vonatkozás helyett, sokkal inkább földhöz ragadt, az anyagi világ anyagi javai feletti uralomról, hatalomról van szó csupán. Lásd a darab idővel ezelőtt tárgyalt magántulajdont és annak „szentségét”, sérthetetlenségét!
Amennyiben a hatalomgyakorlás ma használatos, ún. parlamentáris – tehát közvetett formában történő – formáját megnézzük, azt tapasztaljuk, hogy ez a nyugatias értelmezés elsősorban a pénz és az emberek feletti rendelkezés képességét érti a népfelségként azonosított demokrácia fogalma alatt. Egy olyan rendszerben pedig, mint a demokrácia, mely nem minőségi, hanem mennyiségi rendszer, ahol nem azért következik be valami, mert az a közjó, tehát a közösség érdekeit szolgálja, hanem azért, mert a legtöbben hiszik azt róla, vagy hitették el velük, hogy a köz javát fogja szolgálni, nos, egy ilyen rendszerben természetes, hogy egy ilyen értelmezés lesz mindenki számára természetes.
Az összkép akkor sem rózsásabb, ha megnézzük, kik gyakorolják a hatalmat egy ilyen rendszerben! Ha pedig azt nézzük meg, mi történik akkor, ha kiderül, hogy azok, akikről azt állítják, hogy a hatalmat gyakorolják ebben a rendszerben, nem is a hatalmat gyakorolják, hanem valami egészen mást tesznek, nos, akkor aztán végképp a feje tetejére áll minden!
A mai törvényi, jogszabályi értelmezés szerint – ugyan közvetett formában, képviselők útján –, de mégis csak a nép gyakorolja a hatalmat. Legalábbis nekünk ezt mondják. Igen ám, de mi történik akkor, ha rossz szokásunkhoz híven megint, mint már oly sokszor, most sem gondolkodunk? Ha ugyanis feltesszük magunknak a kérdést, minek nevezzük azt, amikor a nép dönt a saját dolgaiban, akkor erre a kérdésre bizonyosan nem azt fogjuk válaszolni, hogy hatalomnak nevezzük, sokkal inkább azt, hogy önrendelkezésnek. A dolog érdekessége, hogy a mindennapi életben – a deklaráltság ellenére – egyre inkább azt tapasztaljuk, nemhogy a hatalmat, de már az önrendelkezést is teljesen elvették a néptől. Egy jól látható, és a média – tehát a közvetítő hatalom – hathatós segítségével egyre hangosabb kisebbség, a politikai osztály, valamint egy másik, az előbbinél jóval csendesebb, háttérbe húzódó és a hétköznapi szemlélő számára láthatatlan kisebbség, a bankárkaszt gyakorlati kivitelezésében.
A nyugatias modernitás létértelmezésében az önrendelkezés – még akkor is, ha csak és kizárólag közvetett úton, tehát parlamenti pártok és képviselőik útján valósítják meg – egymagában kimeríti a népfelség fogalmát, tehát azonosítják azzal.
A mi magyar értelmezésünkben – ahogyan azt már a korábbiakban láttuk – az önrendelkezés csak egy (nagyon fontos) része az éggel, a kozmosszal, az Istennel, s rajta keresztül a Teremtéssel történő kapcsolattartás anyagi világba történő kivetülésének, a nép, a társadalom által az anyagi világban történő megjelenítésének, vagyis a népfelségnek.
Dr. Halász József szokta gyakorta idézni az ún. Magyar, vagy Paralell Bibliából a következő, jelzésértékű, de mindenképpen elgondolkodtató mondatot:
„A Teremtő a Szent Koronát az ember fejére tette, hogy ezen keresztül a Lélek ereje uralja és formálja az anyagot.” – Magyar (Kramer: Paralel) Biblia
A mi magyar értelmezésünk szerint tehát a népfelség gondolata és eszméje jóval több, mint amit a nyugatias modernitás anyagba ragadt, anyagba ragasztott, kizárólag mennyiségi viszonylatokat értelmezni tudó és akaró embere felfogni képes ebből az egészből. Nem is csoda, hogy e téves és szegényes értelmezésnek köszönhetően aztán nagyon gyakran téves következtetésekre jut. Egy ilyen téves következtetés lehet a kiválasztottság, a kiválasztott nép illúziója.
Ahogyan az a fenti idézetből is kitűnik, a mi magyar értelmezésünk szerint egy nemzet önrendelkezése tulajdonképpen nem más, mint egyfajta égi, kozmikus, vagy isteni erő és akarat megtestesítése, megjelenítése az anyagi(as) világban, amely mindenféle önkényeskedéstől és önzéstől mentesen rendelkezik az adott nép létezéséről, sorsának alakításáról és jövőjéről. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az a nemzet, mely ekképpen jeleníti meg az anyagi világban – tehát a mennyiség világában – a Lélek – tehát a minőség – erejét, csakis önzetlenül, tehát mindenféle önzéstől mentesen, az emberiség üdvére létezhet! Gyakorta halljuk: „a magyarság küldetése, hogy a világ összes népét felemelje a Jó Istenhez. Ilyenkor értjük csak meg igazán ennek a mondatnak a bölcsesség- és igazságtartalmát.
Meg még valami mást is! Példának okáért azt, hogy egy olyan nemzet, amely ilyen elvek szerint él – azt is mondhatnánk, isteni erőkkel rendelkezik, vagy ahogyan velünk, magyarokkal kapcsolatban szokták megjegyezni: a Jó Isten népe – sohasem lehet, de még inkább sohasem vallhatja magát kiválasztott népnek! Ez első nekifutásra sokak számára ellentmondásnak tűnhet, de csak akkor, ha tekintetünket és gondolkodásmódunkat illetően kizárólag az anyagi világra hagyatkozunk. Az önkényes önzés világában valóban így áll a helyzet. De mivel az isteni – ateisták kedvéért: a természeti – törvények állandók, megváltoztathatatlanok, tehát egyetemes értékek, éppen ezért ezen értékek közvetítői is, egyetemesek, vagyis ilyen értelemben olyan, hogy kiválasztott nép, egész egyszerűen nem létezik! Még pontosabban: nem létezhet!
Az emberiség írott történelme során más népeknél többször is szembesültünk már a népfelség hibás értelmezéséből fakadó kiválasztottság gondolatával, eszméjével. Az ilyen esetekre jellemző, hogy azt hiszik – igen, a gondolják szó helyett a „hiszik” szó a pontosabb megfogalmazás –, tehát azt hiszik, a népfelség azt jelenti, hogy van egy adott nép, amely az összes többi felett uralkodik, míg mindenki más csak és kizárólag azért létezik, létezhet, hogy ezt az egy adott (tehát a kiválasztott) népet szolgálja.
A népfelség magyar (ha tetszik kozmikus) értelmezése szerint egy népnek – legalábbis egy olyannak, amelyik a minőségi létezést hozza le az anyagi világba – nem az öncélú hatalomgyakorlás a feladata, főként nem más népek rovására, sokkal inkább az, hogy megtalálja helyét és szerepét a nagyvilágban, többé, szebbé, nemesebbé tegye nemcsak sajátmagát, de a világot is, melyben él.
Talán ez a minőségbeli gondolatiság mutat rá egy másik nagyon fontos különbségre, különbözőségre. A demokrácia, mint többségi népuralom alapján kezdtük el gondolatmenetünket. Azonban a népfelséggel kapcsolatos kérdéskörben talán nem árt, ha legelőször is tisztázzuk, mit értünk nép alatt! Itt is, ebben is lényeges különbség mutatkozik a mi magyar értelmezésünk, és a nyugatias modernitás fogalomkészlete között. Nem csak elsősorban szemantikailag, tehát jelentéstartalmát illetően, sokkal inkább alapvetően, rendszerszintűen.
Akik a szívükben hordják az igazságot – ilyenek voltak például a szkíták –, azok számár a nép legelsősorban is egy egységes, az adott nemzetre jellemző sajátos kulturális alapokon álló lelki- szellemi közösséget jelent.
A nyugatias modernitásban a nép, mint fogalom is csak az anyagi világ egyfajta sajátos kivetülése. Olyan történelmi képződményként tekintenek rá, mely csak és kizárólag önös érdekeinek megfelelően cselekszik, ezen cselekedetei során pedig az anyagi és gazdasági érdekei bírnak elsődleges fontossággal, mivel ezek biztosítják a legjobban a hatalom fenntartását, illetve megszerzését. Az anyagba ragasztott tömegember hibás tudáson alapuló hibás szemléletmódja ez, mely igencsak messzire vezet bennünket ezen a tévúton.
Azt tapasztaljuk, hogy ezen szemléletmód esetén általánosan bevett gyakorlat minden más, a demokráciától eltérő társadalmi berendezkedés elmarasztalása, vagy leminősítése. Szélsőséges esetekben az ún. „demokrácia-exportra” is láttunk már példákat.
De akkor sem jobb a helyzet, amikor megpróbálván idomulni ehhez a tőlünk teljesen idegen szemléletmódhoz, a szó eredeti jelentéstartalmát elővéve próbálunk meg objektív vizsgálatot folytatni. Legyen elég itt most a NATO-hoz és az Európai Unióhoz történő csatlakozásról szóló népszavazásokra utalnom, ahol mindkét esetben látható kisebbség, az 50%+1 főnél jóval kevesebb polgár szavazott IGEN-nel, mi több, a katonai szervezet tagságáról szóló referendum esetében maga az államhatalom hazudtolta meg nagy nyilvánosság előtt az egekig magasztalt demokrácia eredeti jelentéstartalmát, amikor 25%-ra vitte le az érvényességi küszöböt. Mégsem nevezi senki sem antidemokratikus döntésnek sem Magyarország NATO-, sem pedig Európai Uniós tagságát. Sőt! Szintúgy nem akad egyetlen politikus, médiamunkás, vagy mérvadó tényező sem, aki venné magának a bátorságot (vagy talán inkább botorságot?), hogy megkérdőjelezze tagságunkat egyik, vagy másik szervezetben. Evidenciaként kezelik. (Erre a későbbiekben még részletesebben visszatérünk!)
De nemcsak a nép, a népfelség fogalmi felfogásában, kezelésében, hanem annak működtetésében is alapvető irányultságú különbségek figyelhetők meg a két létértelmezési rendszer között – méghozzá a szó legszorosabb és mindenféle értelmében!
Először is, a sajátosan magyar értelmezésben a népfelség nem irányul más népek ellen. Maga a Szent Korona emlékeztet bennünket arra, hogy rajta keresztül kapcsolatban állunk az éggel, a Teremtővel, no meg persze arra is, hogy – nemcsak mi, hanem rajtunk kívül minden más nép is – határozott céllal (ha tetszik, de ha nem, akkor is) –, valamilyen programmal, küldetéssel került oda, ahova éppen került a földi világunkban. Az égi minőség kivetítése, megjelenítése a népfelség által az anyagi(as) világban egyfajta felfelé, az Ég felé mutató mintázatot jelenít meg mindenki számára. Felülről pedig érkezik a visszacsatolás. Ez egy vertikális, azaz függőleges irányultságú rendszert képez.
Ettől alapjaiban tér el a nyugatias modernitásra jellemző fogalomértelmezés, melyben a demokrácia csupán kizárólag hatalomtechnikai gyakorló mechanizmus, ahol az anyagi és gazdasági érdekek megragadása és megtartása a legfontosabb feladat. Mivel ez egy mennyiségi, nem pedig minőségi rendszer, lelketlen, istentelen és embertelen, mindenféle felfelé történő irányultságot nélkülöz. Sokkal inkább megfigyelhető egyfajta széltében, hosszában történő terjeszkedés, mely a rendszer jellegéből fakadóan, mindig valamilyen másik nép kárára, vagy rovására történik.
Ez tehát egyfajta vízszintes irányultságú rendszert valósít meg.
Annak érdekében, hogy ez a más kárára történő terjeszkedés ne lehessen korlátlan, a parlamenti demokráciák esetében van valamiféle halvány próbálkozás arra nézvést, hogy mindent azért már mégse lehessen megtenni, ez az ún. „fékek és ellensúlyok” rendszere.
A szlovák Paraméter weboldaláról érkezik a tájékoztatás, a dátum 2014.12.17.
IDÉZET
A fékek és ellensúlyok rendszere ugyanis nem azonos a hatalmi ágak szétválasztásával. Montesquieu beszél ugyan fékezésről meg ellensúlyról is, de a rendszert valóban Amerikában találta ki James Madison majdani elnök 1788-ban, a Bevezetőben is említett Federalist sorozat 51. esszéjében, aminek a címe: A kormányzati szerkezetnek az ágazatok között megfelelő fékeket és ellensúlyokat kell szolgáltatnia.
Mi a különbség a két fogalom, a hatalmi ágak szétválasztása és a fékek és ellensúlyok rendszere között?
Montesquieu A törvények szelleméről XI. könyvének 6. fejezetében úgy indokolja meg a végrehajtó, a törvényhozó és a bírói hatalom szétválasztásának szükségességét, hogy sorra veszi, milyen bajok származhatnak a hatalmi ágak páronkénti összefonódásából. A szeme előtt egy szabadságot garantáló királyság lebegett, olyan alkotmányos monarchia, mely jobban működik nemcsak azt aktuális francia királyságnál, hanem még a korabeli angolnál is, ahol akkoriban jött létre az újkori miniszterelnöki rendszer, valamint a liberális parlamentarizmus, egyelőre meglehetősen korrupt változatban.
A francia gondolkodó azt tartotta üdvösnek, ha a végrehajtó hatalom az uralkodónál van, mert annak gyakorlására alkalmasabb egy ember, mint egy testület, és azt tartotta jónak, ha a törvényhozó hatalmat az örökletes nemesség delegálja, az ugyanis rendkívül alkalmas mind a végrehajtó hatalom (a király), mind a bírói hatalom „mérséklésére”. Ha viszont a törvényhozó testületből több embert ruháznak fel végrehajtó hatalommal, ott szerinte nem lehet szabadság, mert ugyanazok az emberek mindkét hatalmi ágnak részesei. Ajánlatos észrevenni, hogy ez utóbbi eléggé hasonlít arra a modellre, amit Orbán európainak nevez, de ami ennyire szélsőséges egyoldalúsággal csak Magyarországon valósult meg.
Az újonnan felszabadult amerikai gyarmatokon viszont nem volt király, se nemesség. Madison, Montesquieu nagy tisztelője olyan rendszert akart szerkeszteni, amelyben nem „segít be” semmilyen történetileg szentesített előjog az egyes hatalmak gyakorlásába; ahol a két fontosabb hatalom – a végrehajtó és a törvényhozó – gyakorlóit választják, részint ambíciójuk, részint saját életükben felmutatott érdemeik alapján. Mivel a választásokon akkor a lakosságnak csak egy apró töredéke vehetett részt, ez még nem nevezhető demokráciának, de köztársaságnak igen, és így a modern demokrácia alapja lehetett.
Abból a tényből kiindulva, hogy „ha az emberek angyalok volnának, nem volna szükség kormányzatra”, a kormányzatnak viszont az emberi természetet kell tükröznie, Madison olyan szerkezetet dolgozott ki, ahol a kormányzat irányítja, ellenőrzi (controls) a kormányzottakat, viszont féken tartja (ugyanaz az ige: controls) saját magát is.
Úgy vélte, az egyes hatalmi ágakat a lehető legjobban szét kell választani, és megvédeni egymás betolakodásától. De a védelem alapvető módja az, hogy az egyes ágakat működtető emberek érdekeit használjuk ki, „ambíciót ambícióval ellensúlyozunk”.
Mivel köztársasági kormányzatban a törvényhozó hatalom a legerősebb, ezt is ajánlatos ágakra bontani (kétkamarás parlament), az ágakat más-más módon megválasztani, és a lehető legjobban függetleníteni egymástól. A szövetségi rendszer (Egyesült Államok, ahol az egyes államoknak saját kormányzatuk is van) ugyancsak megnehezíti, hogy az egyes hatalmi ágak túlságosan megerősödjenek (kétlépcsős hatalommegosztás).
Végül Madison azt is a szövetségi rendszer előnyének tartja, hogy sokkal kisebb valószínűséggel alakul ki olyan faction (érdek- vagy véleménycsoport), amely elnyomhatná a kisebbséget, mint egy- egy kisebb közösségben (a parányi Rhode Island állam példáján végzi el a gondolatkísérletet, mi történne, ha egy ilyen közösség magára maradna). A polgári szabadság analógiájának az Amerikában megvalósult vallásszabadságot hozza fel: azért volt lehetséges, mert sok volt a felekezet, az alapító gyarmatok összességében egyik sem válhatott uralkodóvá; polgári szabadság ott lehetséges, ahol sokféle érdek dolgozik egymás mellett, így egyiknek a hordozói sem kerülnek többségbe. Madison korában csak kétpártrendszerek léteztek, de gyakorlatilag a pluralizmus elvét fogalmazta meg: Amerikában a legtartósabb (harmadik) kétpártrendszerben is belsőleg plurális pártok vannak.
Ezzel tehát Madison jóval túllépett a Montesquieu-féle hármas tagoláson, ami Magyarországon a dogma erejével hat, miközben meg se valósult, hiszen a végrehajtó hatalom teljesen összeforrott az osztatlan és központosított törvényhozó hatalommal, és magát eleve a Nemzeti Együttműködés Rendszerének nevezi, tagadva a pluralizmus és a szabadság összefüggését.
Amiről az 51. esszében nincs szó, de az akkorra kész amerikai Alkotmányban nagyon is: az egyes hatalmi ágak úgy tartják féken egymást, hogy speciális alárendeltségi viszonyokban kapnak egy keveset a másik hatalmából. A közvetlenül választott elnök megvétózhat törvényhozási döntést, ő tesz javaslatot a Legfelsőbb Bíróság bíráinak személyére, de az eltérő módon (ma: eltérő ritmusban) választott Szenátusnak jóvá kell hagynia; az elnök és a bírák ellen viszont vádat emelhet a Képviselőház, és a tárgyalást a Szenátus folytatja le. Stb.
Az európai köztársaságok saját hagyományaikhoz és szükségleteikhez igazítva a madisoni modell valamilyen változatát valósították meg; jellemzően kétkamarás parlamenttel, hol közvetlenül választott elnökkel, hol szövetségi rendszerrel. Egyszerűen azért, mert működik, és lehetővé teszi a szabadságot. Magyarország az egyetlen, ahol mindegyik elem hiányzik, de király sincs, aki a pártoktól független, „igazságos”, részrehajlás nélküli államot testesítené meg. Ködös egyetemi Montesquieu-emlékekből kiindulva nálunk azt tartják féknek és ellensúlynak, ha egy nem választott jogászi testület arra hivatkozva, hogy ő ért jobban a közjoghoz, megvétózhatja a kormány/parlamenti többség döntéseit. Viselkedési szabályokat állít fel a politikán kívülről, és a betartásukat számon kéri a politikusoktól.
Forrás: https://parameter.sk/rovat/paravelemeny/2014/12/17/az-nem-ugy-van-1-mik-azok-fekek-es- ellensulyok
IDÉZET VÉGE
Vajon mennyire hatékony, vagy mennyire nem az, ez a fékre taposó ballanszírozás? Ennek eldöntését a kedves Olvasóra bízom.
De talán még jobb lesz, ha megnézzük, hogyan csinálták ezt nálunk, az égi értelmezési keretek között! Egy olyan embert hívunk segítségül, aki nemcsak a szívében hordta az igazságot, de a nép, az istenadta, még a neve után is odabiggyesztette! Mátyás király a 60-as dekrétummal írásban rögzítette, mintegy hatályosan, törvényi erővel dokumentálta és deklarálta is egyben a hun-szkíta népfelség alapján történő gondolkodást. Ennek alapja a vármegye önkormányzata, és a vármegye élén álló alispán volt. Jöjjön akkor Mátyás király, és a hatalom önkorlátozásának talán legcsodálatosabb példája, az ún. 60-as dekrétum, a kitűnő közjogász, Bene Gábor tolmácsolásában, az időpont 2018.03.15.
IDÉZET
„A 60-as dekrétum történelmi jelentőségű. Azzal, hogy az őáltala kinevezett főispán elveszítette a vármegye vezetésének a jogát, és csak egy ellenőrzési jogot kapott. Magyarul, Mátyás meghosszabbított keze volt a főispán. Mert Mátyás nevezi ki a főispánt, de az alispánt a megyegyűlés választja meg. A vármegye gyűlése azt az embert választja meg, akiben a leginkább bízik az a közösség. Ugye egy vármegyében a nemesség egy erős közösséget jelentett. Megválasztják az alispánt, és ennek az alispánnak a szerepe óriási onnantól kezdve.
Mai értelemben – kicsit túlzás ez, de hasonlatképpen mondom –, hogy az alispán elsődleges szerepe: ő az alkotmánybíró. ez az alkotmánybíróság, ez egy marhaság egyébként, mert ugye a mai alkotmánybírók pénzpórázra fűzött jogtudósok.
Miért jött létre az Alkotmánybíróság? Én mindig belekeverem a mai politikát, de nem lehet eltekinteni ettől.
Miért jött létre?
Azért, hogy a kommunista párt 1988-ban, felismerte, hogy a népképviseleti országgyűlés alakulhat úgy is, hogy őket majd felelősségre vonja. Összejön egy olyan népképviseleti országgyűlés, hogy azt mondják, hogy nézzük csak a bűnöket! Micsoda bűnöket követtek el ezek az elvtársak? Állítsuk csak őket bíróság elé! Ez megtörténhetett volna, ugye? Tulajdonképpen meg is történt. Hiszen azt az ominózus törvényt, amelyet Zétényi Zsolt dolgozott ki, elfogadja az országgyűlés. Nem mondom, hogy ez egy nagyon radikális törvény, de felelni kellett volna bizonyos bűnökért az elvtársaknak és ki lettek volna bizonyos ideig zárva a politizálásból.
Mi történik?
Odakerül az Alkotmánybíróság elé. Mit csinál Sólyom elvtárs? És nem túlzás, amikor Sólyom elvtársat mondok, mert igaz, hogy ő nem volt tagja a pártnak, de az apósa az Baranya megyei első titkár volt. Bocsánat.
Mit csinál Sólyom elvtárs?
Magához vonja – mint az Alkotmánybíróság elnöke – és azt mondja, hogy alkotmányellenes.
Nem nevetséges egy kicsit, hogy a népképviseleti országgyűlés – hát erről beszélnek, hogy az a főhatalom – annak a döntését, néhány pénzpórázra fűzött jogtudós annulálja. Azt mondja, hogy nem, alkotmányellenes. Döbbenetes! A saját elveiket tapossák meg, de azért, hogy nehogy véletlenül őket felelősségre vonják.
Ezért mondom, hogy az a vármegyében megválasztott alispán, az minden egyes vármegyében sokkal nagyobb jogosítvánnyal rendelkezett – és nem volt pénzpórázra fűzve a központi hatalom által, sőt, erkölcsi pórázra sem, hiszen a vármegyének tette le az esküt, nem a királynak! ő bármikor azt mondhatta, hogy ez a királyi rendelet, amit most kaptunk, mélyen tisztel Mátyás király, ez alkotmányellenes. Ezt ebben a vármegyében, mi nem hajtjuk végre.
Ez egy olyan jogosítvány, ami nagyon meglepő ugyan, de az uralkodót rászorítja arra, hogy csak az alkotmány keretein belül, a mozgástért megtartva hozzon rendeletet.
Tudni kell azt is – sokan nem tudják, és önök biztosan tudják, de hát a középiskolás gyerekek nem –, hogy a magyar király a végrehajtó hatalom megtestesítője. Nem a király a törvényhozó! Ez nagyon fontos, mert tőlünk nyugatra, a királyok törvényhozó hatalommal is bírtak! amit a király kigondolt, valamelyik beosztottjával, miniszterével leíratta, és ha nem is fogadtatta el az országgyűléssel, az akkor is törvénnyé vált.
Nálunk ez nem így volt. Nálunk úgy volt, hogy törvénykezdeményezési joga ugyan volt a magyar uralkodónak, de mindenkor az országgyűlésnek kellett elfogadni.
Mátyás különösen vigyázott arra, hogy minden rendeletét elfogadtatta az országgyűléssel. Nem volt olyan mátyási rendelet, amelyet az országgyűlés ne fogadott volna el. De mivel így megerősítette a vármegyéket, és ugye, a vármegyében főnemes, köznemes egyforma volt, nem volt vagyoni különbség, egy szavazat volt a főnemesnek is és a köznemesnek is. Ez is egy döbbenet! Nyugat- Európában ez sem így működött. Tehát nálunk Mátyás a 60-as dekrétummal bebetonozott egy olyan rendszert, amit persze a bolsevik-korszakban ilyen maradiságnak kiáltottak ki, de ne feledjék el, ez a rendszer, ez a vármegyei rendszer tudta megóvni Magyarországot attól, hogy örökös tartománynak beolvasszák ezt az országot a Habsburg uralkodók.
Ez a vármegyei ellenállás volt az, mert ez egy ellenállás volt, ezt ne feledjük el! mert a mindenkori alispán jogosítványa óriási volt. És az egy másik kérdés, hogy a vármegyének kellett elszámolnia, tehát, ha a nemesi közösség azt mondta, hogy ez a Dezső, vagy Béla, vagy akárki ez nem jó, bármikor leválthatták az alispánt, vissza lehetett hívni! Mint ahogy az országgyűlésbe küldött követeket is! Vissza tudták hívni! két követet küldtek az országgyűlésbe. Minden egyes országgyűlés úgy ül össze, két követ megy az országgyűlésbe. Követi utasítással.
Ha ma ez a vármegye rendszer működne, tisztességes alispánokkal, ez a centralizáció, ami, még egyszer mondom, nehogy valaki úgy érezze, hogy én is beállok abba a sorba, aki kitalálja, hogy ezt Orbán Viktor csinálta. Nem, hölgyeim és uraim, ez a teljesen centralizált rendszer már 1949-től folyamatos. Ja, hogy amikor 2006 júniusában elfogadta a magyar országgyűlés azt, hogy különleges esetekben rendeleti kormányzás is működik. Milyen érdekes, tessenek utánanézni, megszavazta minden párt!
Sokat gondolkoztam rajta, szegény Tóth Zoltán József barátom – többek között – ezt is kiborította. Erre is felhívta egyik előadásában a figyelmet. Emberek! Hát tessenek már odanézni! Hát 2006 júniusától Magyarországon bármikor olyan túl-hatalom van, olyan jogosítvány van a kormány kezében – és úgy elsősorban a kormányfő kezében – amivel ő rendeleti kormányzást tud megvalósítani! Higgyék el, ez olyan szintű centralizáció, ami teljesen egyértelmű, és amit Mátyás éppen meg akart azzal gátolni. És nem önmagától félt. Saját magát korlátozta ugyan, de ő a jövőre gondolt. Na, erről kellene ma a politikai elitnek gondolkodni, hogy a jövőt, hogyan tudjuk úgy beállítani, hogy ne történhessen meg az, ami a magyar történeti alkotmányosság elvei alapján soha meg nem történhetett volna, az, hogy kialakul egy teljesen centralizált hatalmi rend. Nem jó a centralizált hatalmi rend.
Nem vagyok Bibó-rajongó, de Bibó Istvánnak van egy zseniális mondata, amit innen is üzennék as Bibó Kollégiumból kikerült fiúknak, akik már nem annyira fiúk. Bibó István azt mondta, hogy a hatalom demoralizál, tehát ellenőrzésre szorul.
Én arra hívnám fel a figyelmüket, hogy szükséges lenne a független ellenőrzés. És a független ellenőrzés csak akkor alakulhat ki, ha Magyarországon nem pártokrácia van, hanem visszaépül a nemzet. Az a nemzet, amelynek egyik legfontosabb alapelve, ebben a Mátyás által kiállított 60-as dekrétumban szerepel, a vármegyei önkormányzat, s az annak élén álló alispán.”
Forrás:
IDÉZET VÉGE
Nos, tehát láttuk, honnan jövünk, merre felé kellene tartanunk, és azt is, hova jutottunk mára. Az elődeink, példának okáért az igazságos Mátyás király és több más jeles uralkodónk által kijelölt és kívánatosnak tartott útiránytól bizonnyal eltértünk, hiszen eltérítettek bennünket.
Onnan indultunk tehát, hogy itt van ez a végletekig istenített demokrácia, vagy ahogyan ma ismerjük, parlamenti demokrácia nevű társadalmi berendezkedés, melyben – a rendszer szükséges és elégséges feltételeként feltüntetve – szenved, kínlódik, vergődik a leválthatatlan nép. Igaz, hogy a szó, a fogalom eredeti jelentéstartalmát (többségi népuralom) már a végletekig kiüresítették, de azt azért ők is érzik, hogy egy olyan rendszer, melyben állítólag minden a népért, a néppel történik, a nép nélkül azért mégsem működtethető, legalábbis egyelőre még nem. A tudatipar különböző szintű médiamanipulációs gyakorlatait figyelembe véve nagy valószínűség szerint nincs is már olyan messze az az idő, amikor ez majd be fog következni, egyelőre azonban még nem tartunk ott.
Ráadásul, hogy ismét tetézzük a bajt, rátéve még néhány elmaradhatatlan lapáttal, ne felejtsük el, akkor amikor (parlamenti) demokráciáról beszélünk, egy olyan nem minőségi, hanem mennyiségi rendszerről beszélünk, melyről már legalább kétezer éve tudjuk, hogy társadalmi, össznépi szinten a tartós és igazságos együttélésre teljesen alkalmatlan! (Lásd Platón és Arisztotelész demokráciáról tett megállapításait!) Ebben a rendszerben ugyanis folyamatosan kompromisszumkötésekre kényszerítik rá a társadalom egyes csoportjait, vagy pedig ezek számára a létezés mindig csak valamely másik társadalmi csoport, osztály, vagy réteg kárára történhet.
Mindeközben a kivételezetteken kívül (politikai osztály, bankárkaszt, üzleti szféra) másnak, de legfőképpen a demokrácia tárgyát és alanyát egyszerre képező pórnépnek valahogy sehogy sem akaródzik, nemhogy az ötről hatra, de még egyről kettőre sem jutni. Még a kevésbé képzettek, a közgazdasághoz, joghoz nem értők is szinte már ösztönösen érzik, ez mintha csinálva lenne, de legalábbis nem természetes, hiszen a baj, a hiba – ahogy mondani szokás: nem az ő készülékükben van –, sokkal inkább rendszerszintű. Annyi véletlen egyidejű egybeesése teljességgel kizárt, hogy a kasszánál, a végelszámolás során mindig csak és kizárólag ugyanazok legyenek, lehessenek a nyertesek, és a vesztesek oldalán is mindig ugyanazokat találhassuk meg.
No, mármost a parlamenti demokráciák életében időről időre, általában négy éves ciklikusságot követően eljön a legfontosabb nap, a választás napja. Ennek a rendszernek és ennek az emblematikus pillanatnak a legjobb, legtalálóbb, s egyben legtömörebb egymondatos összefoglalását – legalábbis számomra – minden bizonnyal Hankiss Elemér prezentálta ekképpen:
NEVES IDÉZET
„A legjobb nap a választás napja, akkor egy napra ők vannak beszarva!” (Hankiss elemér)
NEVES IDÉZET VÉGE
Azt hiszem ez a rövid kis sutka rendkívül találóan és szemléletes módon mutatja be számunkra a manapság parlamentiként ismert demokratikus társadalmi berendezkedés politikai vetületeinek leglényegesebb mozzanatát, mégpedig a következménynélküliséget. Vagyis azt, hogy a megválasztott képviselőt megillető szabad mandátumnak köszönhetően előálló visszahívhatatlanság következtében ez a rendszer a választópolgárok számára semmiféle érdemi, tehát a képviselőre nézvést jogilag kikényszeríthető visszacsatolásra nem ad lehetőséget.
De mi történik akkor, ha idáig el sem jutunk, lévén nem akad senki sem, akiről úgy érezzük, méltó lenne a szavazatunkra, vagy magáról a fennálló rendszerről vagyunk ugyanilyen rossz véleménnyel?
Először talán a 2014-es országgyűlési választások alkalmával találkozhattunk nagyobb mennyiségben olyan plakátokkal, ahol „legnagyobb parlamenti kisebbségként” aposztrofálták a választásokon győztes, utóbb a „FIZESS!” epitethon ornansszal megtalált győztes pártot. A „kifordítom, befordítom, mégis bunda a bunda” mintájára történő, kétségkívül sajátos demokráciaértelmezés is jól mutatja, immáron a köznép is érzékeli a rendszerszintű hibák torzulásait, de még inkább a rendszer jellegéből fakadó tarthatatlanságát.
Ennek a mai, parlamentiként ismert demokráciának a legfőbb ismérve, hogy – bizonyos speciális esetektől eltekintve – a köztársasági elnök annak ad kormányalakítási megbízást, akire az országgyűlési választások alkalmával a legtöbben szavaznak, nem pedig annak, akire a legtöbben nem! Ezt az aprócska, ám annál fontosabb tényt csupán azért érdemes megemlíteni, mert így értjük meg igazán, miért nem számítanak az olyan plakátok, melyeken „az ország X%-a (itt valamilyen nagyon magas kétjegyű szám olvasható) nem rátok szavazott” felirat olvasható. Ez az elsőre szintén ténymegállapításnak tűnő közlés a rendszer működése szempontjából ugyanis teljesen irreleváns.
A modern, fogyasztói létezésbe taszított tömegemberre épített, parlamentárisan demokratikus társadalmi berendezkedés hazai változatának hatalomgyakorláshoz való viszonyulásáról mélyebben és behatóbban értekeztem a Nemzeti InternetFigyelő virtuális hasábjain a 2014-es országgyűlési választások előtt, ez az anyag következik most. A dátum: 2014. 03. 16.
IDÉZET
VOKS POPULI – avagy Mitől működik a rendszer(gengszter)?
Érdekes vita bontakozott ki az Álmos Király Televízió naponta jelentkező „Cenzúra nélkül” című műsorában. Nézői részről hangzott el a felvetés, úgy lehetne rövid úton elintézni a rendszert, ha megvonnánk tőle az éltető oxigént jelentő szavazatot. Magyarul, április 6-án mindenki otthon maradna, és senki nem menne el szavazni.
Mit lehet erre mondani?
Mondjuk azt, hogy ezúttal is az ún. „gombnyomásos” módszerrel állunk szemben?
És éppen ez az, ami soha nem szokott működni. Természetesen ezúttal sem. Ez körülbelül olyan, mint hogy holnap, egyik napról a másikra, kapcsoljuk le az atomerőművet. Nem működik. A realitások talaján állva, egész biztosan nem.
Mondjuk azt, hogy Jóska bátyánknak1 van igaza, és fellapozva a Lisszaboni Szerződés (vagy inkább diktátum?) című paksaméta ide vonatkozó részeit, tényleg tökmindegy, hogy kire szavazunk, úgy sem itt dőlnek el a dolgok?
(Az uniós törvénykezés felülbírálja az egyes tagállamok nemzeti jogalkotását, beleértve az adott állam alaptörvényét vagy alkotmányát is!)
Vagy végső elkeseredésünkben mondjuk inkább azt, hogy itten bizony a gyakorló népi naivitás az, ami megképződött?
Szóval akkor meg lehet nyugodni és otthon lehet maradni?
Talán mégsem.
Megint Géczy Gábor örökbecsű szavai jutnak eszembe, a nem tudásnál nagyobb baj a hibás tudás, ha valamit rosszul tudunk, és ez a tudás már befészkelte magát. Azt onnan „kipiszkálni” már pokoli nehéz folyamat. De talán nem lehetetlen.
Ehhez a kardinális kérdéshez – mert kétségkívül az – a magam részéről annyit tennék hozzá, hogy ezt a rendszert, amit ma parlamenti demokrácia néven, mint közvetett népképviseleti forma, vagy hatalmi berendezkedés ismerünk – bármilyen furcsán is hangzik elsőre, de – nem a szavazat működteti! Arra nincs is rászorulva! Nincs rászorulva, mert ez a rendszer már önjáróvá vált!
A lelkes betelefonáló arról győzköd bennünket, hogy a legitimitás szempontjából üzenetértéke van annak, hogy ha alacsony a részvételi arány, de még inkább annak, ha senki nem menne el szavazni!
Nos, véleményem szerint ez a mai Magyarországon tényszerűen nem igaz! Álljon is itt rögtön két eklatáns példa ennek igazolására.
„1997. november 16. A Magyarország NATO-csatlakozásáról szóló népszavazás eredménye
A szavazásra jogosultak száma: 8 059 039 fő (100%)
A megjelentek száma: 3 968 668 fő (49,24%)
Ebből érvénytelen szavazat: 44 961 (a megjelentek 1,13%-a)
Ebből érvényes szavazat
Igen: 3 344 131 (85, 33%)
Nem: 574 983 (14,67%)”
Forrás: Wikipedia
Amit így első nekifutásra is azonnal észreveszünk, hogy a NATO-népszavazás gyakorlatilag rögtön leküldi megalázóba a többségi demokrácia fogalmát, mint olyant. Ha finoman és árnyaltan akarunk fogalmazni, azt mondhatnánk, hogy egy látható kisebbség (50%-nál kevesebb) többsége döntötte el a kérdést. Ennyit a demokrácia többségi elvének érvényesüléséről.
De ez még a kisebbik baj, van ennél jóval nagyobb is, amely már rendszerszintű anomáliákra utal. Szintén a Wikipediáról való a következő idézet is:
NATO-népszavazás „Magyarországot 1997 júliusában a NATO madridi csúcstalálkozója után hívták meg a védelmi szervezet tagjai közé. Az Országgyűlés ez ügyben országos ügydöntő népszavazást írt ki, amelyen a következő kérdésre kellett válaszolni:
- Egyetért-e azzal, hogy a Magyar Köztársaság a NATO-hoz csatlakozva biztosítsa az ország védettségét?
Az esemény előtt a parlament megváltoztatta a szavazás szabályait. Ezen túl a jegyzékben szereplők 25%-ának egybehangzó válasza kellett az érvényességhez. Szükség is volt erre, hiszen az urnák előtt a jogosultaknak kevesebb mint a fele jelent meg (49%). A szavazás a NATO-csatlakozást támogatók döntő győzelmét hozta, a szavazók 85%-a a belépésre voksolt. Magyarország a népszavazás után másfél évvel, 1999 márciusában vált NATO-taggá.”
Forrás: Wikipedia
Két momentumra hívom fel a tisztelt Olvasó figyelmét, de arra nagyon! Mindkettő rendszerszintű! Az egyik, hogy a szavazás előtt megváltoztatták a szabályokat! Azt is mondhatnám, úri kényük, kedvük szerint, csak azért, hogy megfelelő eredmény szülessen!
A másik, amire szintén oda kell figyelnünk, az a „jegyzékben szereplők 25%-ának” szóösszetétel. Ez magyarra fordítva azt jelenti, hogy a választási jegyzékben szereplők, vagyis az összes választásra jogosult polgár 25%-a, azaz negyede!
Ez az a pillanat, Istenben szeretett felebarátim, ahol a demokrácia illúziója végképp szertefoszlik a semmibe. Vagy, ahogy mifelénk mondani szokás, látható kisebbség!
Itt már nem is arról van szó, hogy hányan szavaztak IGEN-nel, hányan pedig NEM-mel, még csak nem is arról, hogy egyáltalán hányan mentek el szavazni! Itt már arról van szó, hánynak nem is kell egyáltalán elmenni szavazni, akkor is, úgy is elérik, amit akarnak! És ezt előre közölték is velünk! Eszi, nem eszi, nem kap mást!
És akkor az alacsony részvételi arány üzenetértékről még egy árva szó nem sok, annyit sem ejtettünk!
Vajon mi az üzenete a NATO-népszavazásnak? Mondjuk a legitimáció tekintetében! Kételkedik bárki is a NATO-tagságunkban? Megkérdőjelezi bárki azóta is hazánk NATO- tagságát? Pedig egy látható kisebbség döntése nyomán lettünk tagok, ráadásul egy olyan szavazást követően, ahol a részvételi arányok leszállításával, gyakorlatilag nyílt színen hazudtolták meg a többségi demokráciát, alakították át a választás rendszerét!
Szóval akkor milyen üzenete is van a mai Magyarországon az alacsony részvételi aránynak? Van egyáltalán bármilyen üzenete a mai Magyarországon az alacsony részvételi aránynak? Ha van ilyen üzenet, mi nem halljuk, vagy csak nem akarjuk meghallani?
De megyünk tovább.
„Az Európai Unióhoz való csatlakozásról szóló népszavazás
Magyarország 2002-ben sikeresen zárta le az Európai Unióval folytatott csatlakozási tárgyalásokat. Az Országgyűlés 2003. április 12-ére ügydöntő népszavazás kiírását kezdeményezte.
A népszavazáson a résztvevők döntő többsége (83,76%) a csatlakozás mellett foglalt állást. Európa-szerte csalódást keltett azonban az igen alacsony részvétel (a szavazásra jogosultak 45,62%-a).”
Forrás: Wikipeda
Egy másik idézet az akkori Országos Választási Bizottság vezetőjétől:
„A Magyarország európai uniós csatlakozásáról tartott ügydöntő népszavazás eredményes volt, mivel az érvényesen szavazó választópolgárok 83,76 százaléka, az összes választásra jogosult állampolgár 38 százaléka voksolt igennel. Ezt Ficzere Lajos, az Országos Választási Bizottság (OVB) elnöke jelentette be a testület vasárnapi, végeredményt megállapító határozatát ismertetve Budapesten.”
Mit jelent mindez magyarra lefordítva? Az EU-csatlakozásról szóló népszavazás esetében ez azt jelenti, hogy 100 emberből mindössze 45 tartotta fontosnak, hogy véleményt nyilvánítson ebben a rendkívül kardinális kérdésben. Ebből a 45 emberből sem mindenki szavazott az unióra, „csak” 83%, 16% nemmel voksolt. A legmegdöbbentőbb az, ha az összes szavazásra jogosult állampolgárra vetítve nézzük meg a választás eredményét. Ez az összesítés azt mutatja, hogy az összes szavazásra jogosult polgárnak mindösszesen kb. 37-38%-a, azaz alig több mint 1/3-a szavazott az Európai Uniós tagságra.
Vagyis megint egy kisebbség döntött.
Megkérdőjelezi azóta is bárki az uniós tagságunk legitimitását? Mondjuk a parlamenti pártok, a különböző színezetű ölebmédiák, vagy a mérvadó politikusok közül? Az égadta világon senki. Egyedül a Jobbik tárgyalná újra a csatlakozási szerződés pontjait, de a tagság legitimitását ők is evidenciaként kezelik.
Ismét fel kell, tegyük magunknak a kérdést, hol van az alacsony részvételi arányról szóló üzenet? Mi az alacsony részvételi arány üzenete? Ha van ilyen üzenet, nem tudjuk, vagy csak nem akarjuk meghallani ezt az üzenetet? Vagy egyáltalán nincs is ilyen üzenet?
Ha megnézzük ezt a két eseményt, napnál is világosabban látszik, ez a rendszer köszöni szépen, nagyon jól el van szavazók és szavazatok nélkül is! Sőt, úgy van csak el igazán jól, hiszen akkor nincs viszonyítási alap, annyit lehet csalni, amennyit csak akar!
Különböző össznépi véleménynyilvánítások alkalmával tapasztalati úton bebizonyosodott, hogy az ún. exit poll-ok – amikor a szavazóhelyiségekből kijőve közvetlenül kérdezik meg a választókat, hogy kire voksoltak – adja a legpontosabb és a legvalósabb eredményeket.
De ha nincs exit poll, nincsenek szavazók, azt írok be, amit csak akarok, nincsenek feltűnően nagy különbségek az előzetes eredményekhez, vagy várakozásokhoz képest! Adott esetben, nem tud kilógni a lóláb!
Ezt a rendszert nem a szavazatok éltetik! Nincs is rászorulva a szavazatokra, mert már önjáróvá vált! A pártokrácia – pártszimpátiától függetlenül – mindenkit szavazásra, részvételre buzdító komédiája legjobban talán a Mátrixhoz hasonlítható, mint amikor Morpheus pórbálja elmagyarázni Neo-nak, mi van akkor, ha az őt körülvevő börtönt nem képes érzékelni?
A társadalmi berendezkedés praktikumát illetően csupán technikai részletkérdések azok, melyeknek útvesztőjébe csal bennünket a politikai osztály, hogy ott aztán, tényleg elveszve a sokszor huszadrangú és rendű kisebb-nagyobb, apró piszlicsáré ügyekre pazarolva az időnk és energiánk, ne lássuk meg a lényeget! A lényeget pedig gondosan elrejtik az arra illetéktelen szemek, vagyis előlünk.
A legfontosabb folyamat, a leglényegesebb momentum, ki, hogyan és mi módon, kerülhet fel az adott párt soraiból az éppen aktuális választás (önkormányzati, országgyűlési, Európa parlamenti) listájára. Ez a folyamat az emberek elől gondosan elzárva, elrejtve, elszigetelve megy végbe, arra semmilyen ráhatásuk nincs! Ez azért mindennél fontosabb, mert a választásokon már csak ezekből a pártlistákból és a rajta szereplő személyek közül választhatunk! Nem mi tettük őket oda, nem a mi embereink! Mégis, csak közülük választhatunk!
Egyes színpad nyílj ki! Magyarország, Ön rosszul választott!
Gyerekek, így jártatok!
Van még egy nagyon fontos momentum!
A választásokon a hatalomhoz jutók által meghozott, az élet minden területét alapvetően befolyásoló törvények és rendelkezések mindenki számára kötelező érvényűek, vagyis azokra is vonatkoznak, akik nem az adott kormányzópárt(ok)ra szavaztak, de azokra is, akik egyáltalán el sem mentek szavazni! Ráadásul, az állam erőszakszervezetei útján számon kérheti, ki is kényszerítheti azok betartását és betartatását! Ha elmentünk szavazni, ha nem! És ha már elmentünk, rájuk szavaztunk-e vagy pedig nem! Vagyis megsértésükért (ennél egyszerűbben nem tudom mondani), elvisz a rendőr!
Na, ez már inkább egy üzenet, de legalábbis mindenki számára világos és egyértelmű, kristálytisztán érthető.
Aztán itt van egy másik érdekes kérdés: „Addig is mi lesz?”
Jó, egyszer talán eljön majd a gombnyomásos megoldás ideje, amikor egy csapásra szélnek ereszthetjük ezt a bukott garnitúrát azzal, hogy senki sem megy el szavazni. No, de addig is valahogy életben kellene maradni, nem igaz? Azért csak nem mindegy, hogy menet közben a szebb jövő felé, újabb és újabb áldozatvállalás címén, hányszor és hány bőrt próbálnak még lenyúzni rólunk?
Talán a paksi atomerőmű körüli hercehurca a legkézenfekvőbb példája a valóságtól, de a választóktól mindenképpen végletekig elszakadt politikusoknak. Eszük ágában nincs megkérdezni a népet, elég, ha csak a miniszterelnök úrra utalok, hallhattuk tőle az elmúlt négy esztendőben éppen eleget, ők éppen erre kaptak, nem is akármilyen, hanem kétharmados felhatalmazást, ráadásul éppen tőlünk!
Apró kis szépséghibája a dolognak, hogy a magyarországi választási rendszer torzulásai miatt egyharmadnyi szavazó elegendőnek bizonyult a falakon belüli kétharmados többséghez.
Szintén Paks példája mutat rá arra, hogy az egykoron csak „áras népek szemléletének” nevezett anyagias mentalitás mennyire felülír minden mást. Ismét a miniszterelnök úrra utalok, aki példának okáért az atomerőmű kapcsán, az energia területén nem a környezetvédelmet, vagy a biztonságot emeli ki, hanem az olcsóságot hangsúlyozza leginkább. Legfőbb törekvés, hogy Európában nálunk legyen a legolcsóbb az energia! Ez meg ugye, atomenergia nélkül, egyelőre még nem megy.
Ezt a rendszert nem a szavazatok éltetik, nincs rászorulva a szavazatokra, mert már önjáróvá vált! Ha kell – lásd NATO-népszavazás – a megfelelő eredmény elérése érdekében még a rendszert is korrigálják, hozzáigazítják az elérendő kívánalmakhoz. Még akkor is, még úgy is, ha ezzel minimum közröhej tárgyává teszik a többségi demokrácia nevezetű „nesze semmi fogd meg jól” érvényben lévő metodikát. És jogilag minden esetben megmagyarázzák a megmagyarázhatatlant! Ezt rendkívül eredményesen teszik, hiszen sem NATO-tagságunkat, sem az Európai Unióban való részvételünket mérvadó politikusnak esze ágában sincs megkérdőjelezni, mindenki alapértelmezésként kezeli azokat! Mi a rossebet is keresünk ebben a két szervezetben, hiszen mindkét helyre látható kisebbség utalt be minket?! Nem érdekes.
A hazánkban tevékenykedő jelenlegi politikai osztály nagy valószínűség szerint akkor is elérné, amit akar, ha egyetlen választópolgár sem menne el szavazni. A saját, külön-bejáratú média, jogászhadsereg, és mint a törvényes rend legfőbb őre, a pártok által delegált tagokból álló Alkotmánybíróság segítségével elmagyaráznák és megmagyaráznák számunkra, hozzá nem értők számára, hogy az éppen meghozott rendelkezéseket éppen a mi érdekünkben hozták, és hogy ezek nekünk mennyire jók és kívánatosak. Ámen.
Érzik ugyan, hogy sok tekintetben rezeg a léc, de egy dologgal úgy tűnik, mégsem számolnak. Mi van akkor, ha a lakosság, hallgatván a „jó szóra”, tömegével elmegy szavazni, csak éppen nem az (el)várt helyre húzza be azt a bizonyos x-et?
MEGLEPETÉS!
Talán ezért is, de talán azért még inkább, hogy ennek a szörnyű és valójában már régen megbukott hatalomnak, amit rendszerváltás rendszerének hívunk, ne lehessen soha többé minősített, azaz kétharmados többsége, el kellene mennünk, szavazni!
Ahogyan azt a közvélemény-kutató cégek mellett a politológusok is kihangsúlyozzák, nagyon sokan nem válaszolnak a pártpreferenciákat taglaló kérdésekre, könnyen előfordulhat, hogy nem várt meglepetések születnek április 6-án. Ha nincs részvétel, nincs exit poll, nincs feltűnően nagy különbség, olyan eredmények állíthatók elő, amilyenekre éppen szükség van a rendszer további zavartalan működtetéséhez. De ha van részvétel? Ráadásul tömeges?
Egy olyan országban, ahol a szavazólapokat a referendum után gyakorlatilag azonnal megsemmisítik, az egész hóbelevanc újraszámolása pedig szóba sem jöhet, nos egy ilyen országban nem árt, ha mindenre felkészül az ember.
Az otthonmaradással nem nyerünk semmit, veszíteni viszont a kelleténél jóval többet veszíthetünk!
És még valamit! Mindenki vigyen magával saját tollat!
Isten áldja Magyarországot!
1 öntudatos pécsi polgár
Forrás: NIF
IDÉZET VÉGE
Jelenleg hatályos jogrendünkben tehát teljesen és végzetesen eltértünk az őseink által reánk hagyományozott, nyugodtan mondhatjuk égi eredetű – tehát minőségi alapú – hun-szkíta jogértelmezéstől, e helyett magunkra vettük a mások által ránk erőltetett nyugatias típusú, az anyagba ragadt, anyagba ragasztott emberre jellemző – tehát mennyiségi szemléletmódot tükröző – megközelítést. Emlékeztetném a tisztelt Olvasót a „magyar” országgyűlés által 2006 júniusában elfogadott és megszavazott ún. rendeleti kormányzásra, melynek keretében – különleges esetekre történő hivatkozásokkal gyakorlatilag bármikor – a kormány, legelsősorban pedig a kormányfő kezében jelentős mértékű túl-hatalom összpontosulhat!
Mindaddig pedig, amíg csak és kizárólag az „Oszd meg és uralkodj!” elv működését elősegítő végtelenül ártalmas pártokrácia keretei között szabad egyáltalán elindulni a választásokon, ráadásul egy olyan rendszerben (ez a parlamenti demokrácia), mely a tartós és igazságos társadalmi együttélésre teljesen alkalmatlan, semmiféle pozitív irányú elmozdulásra vagy változásra nem számíthatunk.
Ennyit röviden és dióhéjban az eredetileg többségi népuralom jelentéstartalommal bíró, mára már inkább csak egy hangos és harsány kisebbség többség feletti hatalomgyakorlásáról szóló társadalmi berendezkedésről, melyről – hála Platónnak és Arisztotelésznek – tudjuk, hogy hajdan sem látott szebb napokat.
