„Van, amikor egyetlen porszemet kell hozzátenni a teherhez, hogy az végtelen tonnákat mozgasson meg. Légy Te a porszem! Légy Te az egyetlen a sokból. Az egyetlenegy.”
-Emlékezés egy jó barátra-
A nemzet memóriája a régmúlt idők nagyjait tartja számon, a história mellékszereplőit hűtlenül- a történelmi manézs helyett- a színpadfüggöny mögött tartja. A hálátlan utókor rögvest elfelejti őket; akik mindenüket áldozták azokért, akik majdan a nemzet Panteonjába kerülhessek.
A hétköznapi hősöknek nem jár szobor a díszes talapzaton, hírüket nem zengi kobzos éneke, krónikák nem vetik pergamenre jeles cselekedeteiket. Nevük elveszik a múlt ködében és napjaink értéket meg nem becsülő értéktelenségében.
A napokban egy ilyen „hétköznapi hős” adta vissza a lelkét Teremtőjének, hogy róla a ma és a jövő kis idő után megfeledkezzen.
Kovács Istvánnak hívták, de sokan Vajk-ként ismerték. Magát egyszerűen csak „porszemnyi”-nek mondta és mégis mindannyiunknál nagyobb nőtt.
Ő, volt itt a földi világunkban a hétköznapi hős!
A különböző szervezetek vezetői, bajtársi közösségek elöljárói adják-kapják egymásnak és egymástól a különböző és számos kitüntetéseket és bőséges elismeréseket. A „közkatona”, a „hétköznapi hős” soha nem kap semmit, de nem is ez vezeti tetteit, hanem a kötelességtudat, a lelkiismeret és a hazaszeretet.
Ezért is gondolom úgy, hogy a nemzeti szervezetek, bajtársi közösségek, civil egyesületek grémiuma alapíthatna egy díjat, amely a „Porszemnyi” nevet nyerné el. Minden év tavaszán az arra leginkább ráérdemesült kapná meg, és így Vajkra is, minden díjkiosztón emlékezhetnénk…
Akinek tetszik az ötletem, bátran valósítsa meg, jószívvel adom az ötletet, mert tudom, hogy nem az elismerésért teszitek a dolgotokat, de mindenkinek jólesik egy „porszemnyi” elismerés.
Isten áldja Magyarországot, Isten áldja a magyart!
Zetényi-Csukás Ferenc
