„Isten is a bátor katona mellett hadakozik.”
A következő napokban – nagyon dicséretesen – sokan fognak megemlékezni a nándorfehérvári győzelemről, én ezt egy rendhagyó, régebbi írásommal teszem.
A rövid, de szívből fakadó irományom a „vajon képesek leszünk rá?”, kérdéskört járja körül, hitem szerint egyfajta szerény, de reményteljes utat és jövőt mutatva!
Szemem előtt a képzeletbeli mozi kimerevített kameraképe, ahogyan Hunyadi János széles pallossal, Szilágyi Mihály hosszú lándzsával, míg Kapisztrán barát az egyik kezében feszülettel, a másikban karddal vezeti rohamra vitézeit. Egyetlen pillanatra minden szempár Hunyadi Jánosra tekint, mind a török, mind a magyar oldalon. Kísérteties és fontos pillanata ez a vár védelmének, avagy elveszejtésének…
Kihasználva ezt a katartikus pillanatot, magam is széjjel nézek a képzeletbeli, zsúfolásig megtelt moziteremben:
A több ezer széksoros mozi utolsó sorában ülök, míg az elsőkben a magyar miniszterelnök, a köztársasági elnök, a Magyar Tudományos Akadémia teljes vezetősége, az országgyűlési képviselők sokasága mellett, világi és egyházi vezetők foglalnak helyet. Kicsit feljebb a nézőtéren Andy Vajna feje búbja látszik, válogatott szakmai stábja gyűrőjében, szinte itt van egész Hollywood.
A további díszhelyeken a külföldi országok delegáció kaptak helyet, külön kiemelve a vatikáni delegációt. Hirtelenjében négy európai államfőt fedezek fel a hatalmas arénában, de az Európai Unió vezetőségéből is számosan vannak itt a Hunyadi János: A kereszténység védőbástyája c. magyar film ünnepélyes bemutatóján…
Visszafojtott lélegzettel figyelek a félhomályban, körülöttem kucorgó, csillogó szemű gyermekek.
Ők a jövő.
Magyarok, határon innen és határon túl; kiváló tanulók mindannyian. Jutalmuk ez az életre szóló élményt adó premier-előadás volt.
A tekintetek a vásznon – szinte kézzelfogható az izgalom -, ahogyan a filmben Szilágyi a hatalmas túlerőben lévő törökökre néz, majd Hunyaditól ordítva kérdezi:
– Képesek leszünk rá? Képesek leszünk rá, János?!
A fővezér Kapisztránra néz, aki bólintva keresztet vet:
– Ha ember képes megcselekedni, akkor mi megcselekedjük. Nem magunkért, hanem Magyarországért és Európáért. Isten velünk van, a kereszténység zászlaja a kezünkben. Mi kellene ennél több, Mihály?
A kamera Hunyadi János arcára közelít, akinek az arcán elsuhan egy félmosoly, mielőtt kiadja a parancsot:
– Előre magyarok, előre harcban társaim, előre békében barátaim! Mi együtt mindenre képesek vagyunk! Magyarnak lenni büszke gyönyörűség!
Ez az a jelenet, amikor mindent elsöpör a lelkesedés, felállva őrjöng a publikum. A miniszterelnök őszinte elismeréssel gratulál az Emberi Erőforrások Minisztériuma vezetőjének, miközben a taps egyetlen másodpercre sem hagy alább…
…
A függöny legördült, a film véget ért, szinte fáj a csend. Egyedül maradtam a nézőtéren és a képzeletbeli mozimban.
…két csöppnyi gyermek ébreszti meg mély révülésemet, akik az egyikőjük elhagyott filmplakátjáért tértek vissza. Kipirult arccal, lázas izgalommal és nagy vágyakozással keresik az elveszített papírt, miközben – olyan gyermek-módra – egymással pörölnek Engem meglátva talán kicsit meg is ijedhettek, de én szeretettel fordultam feléjük:
– Segíthetek nektek gyerekek?
Némi bizonytalansággal szólal meg a nagyobbik legényke:
– Igen, az öcsém elveszítette a film…
– Tudom! – szakítottam félbe az ifjút és eléjük térdeltem.
– Honnan jöttetek fiúk? – kérdeztem őket, bízva abban, hogy megnyerem őket egy felnőtt – gyerek beszélgetéshez.
– Romániából! – vágja rá a kisebbik, de a nagyobbik letorkolja:
– Erdélyből valók vagyunk, az öcsém rosszul mondta!
Elmosolyodom. Szívemig ér ez a kevély és dicséretes öntudat a 10 év körüli fiúcskától, miközben az öccse egyre ismételgeti:
– Erdély, Erdély, Erdély… és még van két testvérünk és apukánk és anyukánk is!
– Nagyszerű ez gyerekek, és tudjátok, hogy most otthonról hazajöttetek?
Jó volt nézni ezt a két pirospozsgás lurkót, ahogyan összenézve felcsillant a szemük:
– Persze! Nagyapa is úgy tanította, hogy magyarok vagyunk a székelységünkben az életünk utolsó percéig is!
Szíven ütött a mondata, sok felnőtt sincs közöttünk, aki ilyen bölcsen fogalmazná meg a hitvallását.
Felbátorodva nézett bele a szemembe a gyerek:
– A bácsi egyébként mit csinál itt egyedül?
Olyan direkt volt a kérdése, hogy hirtelenjében csak ennyit tudtam neki válaszolni:
– Tudod, én vagyok itt a jegyszedő. Elveszem a jegyeket, és amikor visszaadom, akkor hazaszeretetet és nemzettudatot adok vele.
Lehajtotta a buksiját és mély, őszinte egyenességgel a szemembe nézett:
– Huh, az nagy munka! Az anyukám is pénztáros és mindig mondja, hogy nagyon oda kell figyelnie a boltban, hogy se ne többet, se ne kevesebbet ne adjon vissza a vevőknek.
– Hát, én meg olyan jegyszedő vagyok, aki mindig és mindenkinek többet szeretne visszaadni! – mondtam, miközben belső zsebemből a bemutatott film, nekem szánt sorszámozott plakátját és a fél tucat részemre félretett VIP-jegyet nyomtam a markába:
– Hozd el Erdélyből a édesapádat, anyukádat és a testvéreid a filmre! Tessék ez a névjegykártyám, apukád ezáltal keressen!
A legény kibetűzve az írást a kártyán, majd kicsit elcsodálkozott:
– Ide az van írva, hogy a bácsi igazgató!
– Elírták, fiú! Egyszer majd kijavítják.
Ahogyan kezet nyújtottam – amolyan „felnőttesen”- olyan keményen szorították meg mindketten a kezem. Hosszan néztem utánuk az aréna nézőtermének hosszú folyosóján, mikor a két legény a főbejárat előtt még megfordult és a kisebbik felém kiáltotta:
Erdély nem Románia!
…integetve, csak magamnak suttogom:
– Igen, képesek leszünk rá…
Igen, képesek leszünk rá!
(Zetényi-Csukás Ferenc)
NEEM Nemzetegyesítő Mozgalom
