Nagy a káosz a szavak értelmezésében mindenütt a világon, de ez sajnos nálunk is így van.
Az utolsó „magyar-nagypéntek” november 4-én következett be, az 1956-os esztendőben. A nyugat által felbiztatott bolsevik hadigépezet legázolta a pesti srácok szabadságharcát, amelyet ügyes trükkel neveznek ma is forradalomnak igen sokan. Pedig a forradalmak mindig ártatlan emberek vérétől gőzösek és a joghagyományok lebontásával, a törvényes uralom gyakorlóinak a kiirtásával foglalkoznak úgy, hogy a népek egyszerű tagjait is megfertőzik a gyűlölettel. Hol volt az akkori magyarságban gyűlölet 56 szabadságharcában? Hiszen mellénk állt akkor sok-sok hungarus etnikumból való személy is, mert igazságot akartak tenni a hazugság világában. Nem volt forradalom 1848-ban sem, bárhogyan hirdetik történelemkönyvekben! Íme eszmefuttatásom, mely cáfolható, de a tények megmaradnak.
- Kossuth Lajos február 25-én felirati javaslatot terjeszt az Országgyűlés elé, amit az alsóház március 4-én elfogad, majd a felsőtábla is megszavazza március 14-én. Ezek után naponta fogadják el a törvénycsomag legfontosabb elemeit, s az ún. áprilisi törvények megszületnek április 10-ig, amikor a Diétát berekesztik, és a király is szentesíti másnap az alkotmányreform törvénycsomagját. Közben március 17-én István nádor kinevezi gróf Batthyány Lajost miniszterelnöknek, s április 10-én a Pozsonyban tartózkodó miniszterek már le is teszik az esküt. Vagyis törvényes forradalom történt? Nem kérem, ez törvényes alkotmányreform volt! Sajnos nem rendezték a nemzetiségi ügyeket akkor és ott megfelelően, mert Kossuth szeme előtt a francia forradalom példája lebegett, ahol egyszerű nyelvtörvényekkel és a nyaktilóval létrehozták a “homogén” francia nemzetet. Nem vette figyelembe sajnos, hogy a háttérben mozgó pénzhatalom szabadkőművesei a nemzeti eszmét más fejlődésen vitték keresztül keresztül nyugaton, s a szkítáktól-hunoktól örökölt hungarus társadalomszervezési hagyományt is félreértette, s nem a helyén kezelte.
Sajnos nem rendeződött az áprilisi törvénycsomagban az Ausztriához való viszony, sem politikai, sem pénzügyi téren, s így nem szabályozták az addigi államadósság és a birodalmi költségek egy elfogadható részének az átvállalását sem. Ez vezet ahhoz, hogy Kossuth Lajos – mint a mai értelemben vett pénzügyminisztérium vezetője (akkor: Országos pénzügy osztály) – bevezeti a magyar forintot, vagyis pénzt veret és nyomat a nemzet tagjai által a nyáron összeadott ékszerek és arany fedezetével, s ezt a Kossuth-bankót adják ki 1848 szeptember elején.
- Ez a tény veri ki a biztosítékot az udvarnak hitelező, bécsi magánbankoknál, s azok nyomására dönt a kamarilla a törvényes magyar kormány elleni támadásról, amelyet a horvát határőrezredek parancsnokára Joszif Jelasicsra bíznak már szeptember 10-én. Csak akkortól számíthatjuk a szabadságharcunkat, amikor Jelasics határőr ezredei átlépik a Drávát, vagyis a horvát-magyar határt. 1848 decemberében bekövetkezik a császáriak betörése Pestre, s a Kossuth-bankók nemesfém-fedezete akkor ottmarad a bank pincéjében. Kossuth-ék abból indulnak ki, hogy miután maga a bank is ottmarad, és a bankjegyeket annak a kontójára bocsátják ki, ezért a nemesfém-fedezetnek is ott kell maradnia. Az osztrákok azonban nem voltak ilyen korrektek, ők 49 áprilisában viszik magukkal a nemesfém-fedezetet is, amikor visszavonulnak a fővárosból. Ez jelentősen enyhítette a Habsburg udvar eladósodottságát, s hitelképessé tette őket a további harchoz szükséges felszerelés vásárlása kapcsán.
Tehát ahogy nem forradalom volt 1848-ban, hanem szabadságharc a törvénytelen támadással szemben, úgy 1956-ban sem volt forradalom, hanem joghelyreállító szabadságharc kezdődött először a hazai bolsevik helytartókkal, majd a szovjet fegyvereseivel szemben. Budapesten az egyetemi ifjúság szolidaritási felvonulása a lengyel „emberarcú szocializmus” mellett megmozgatta a társadalom minden részét. Azonban a Gerő-beszéd „túltolta a biciklit” és az enyhülés híveinek ez a „forradalomnak” nevezett kísérlete megbukott a népfelkelésben.
Valódi népáradat vonult a Bem szoborig, ahol Veres Péterbe belefojtotta a szót a tömeg zúgása, s reformkommunistáink több hónapos ügyeskedése a feljavított szocializmusról lezárult. A kísérlet kettős céljából csak a szovjet megszállás tartósítása sikerült később, mert szabadságszerető és igazságához nyakasan ragaszkodó népünk hangja szólalt meg akkor. Nos ettől rémült meg a bankárkaszt háttérben működő agytrösztje leginkább, hiszen nem számított arra, hogy egy kis nép ilyen egységbe képes állni pillanatok alatt, s az enyhülés
bolsevik politikája helyett a nemzeti szabadság védelmet ellátó Pesti Srácok kerültek elő. Az előkészített nyugati média itt tömörülő tudósítói révén a magyar október eseményei eddig nem tapasztalt nyilvánosságot kaptak a világsajtóban, s már nem tudott mást tenni az öngólt szenvedő bankárkaszt politikacsináló „écesz-géber” csapata, mint kirobbantani a Szuezi válságot! S így azzal elvonni a figyelem nagyobb részét a budapesti eseményekről!
*
Nagy Imre kommunista kormánya naponta változott és hátrált mindaddig, amíg a népakarat kipréselte a diktatúra politikusaiból a függetlenséget és a többpártrendszerű kormányzat elfogadását. A szovjetek kinevezte miniszterelnök csak sodródott a népfelkelés áramlásában és a moszkvai utasítások és az utca akarata között vergődött. Igyekezett ugyan a népfelkelés irányát meghatározni, sőt a Varsói Szerződés fölmondásával előre is rohant, de egyedül ezt nem egyeztette Moszkvával, s szerintem ez lett a veszte!
Október végére egy a történelmi magyar joghagyományainkra támaszkodó, de modern és a népi munkástanácsok által irányítható rend alakult ki, s ha a vörös hadsereg nem támad november 4-én, úgy másnap megindult volna a normális hétfői munka országszerte. Nagy Imre nem tudta leszerelni a népfelkelést, ami a szovjet tankok miatt szabadságharccá alakult és elsöpörte az elvtársait. Neki eleinte az 1953-as tevékenysége adott elfogadhatóságot, s ehhez jött a semlegességi nyilatkozat, amely az embereket meggyőzte arról, hogy komoly a szándéka. Elvtársai azonban eltették az útból, mert a célzott enyhülést nem tudta bolsevik mederben tartani. Ma már a később reformkommunistának nevezett elvtársak parádéznak, mint 1956 lelkes hívei, illetve azok a KISZ vezetők, akik valahol olvashatták Nagy Imrének a beszédét, amelyet az utolsó szó jogán mondott: — Kétszer próbáltam megmenteni a szocializmus becsületét a Duna völgyében: 1953-ban és 1956-ban. …
*
Ha tisztán akarunk látni, akkor fel kell fedeznünk Amerika igyekezetét, amivel a háborús szövetségesét, a szovjet államot világhatalmi céljai számára elfogadhatóvá akarta tenni, s nem a bolsevizmust kívánta lerombolni, hanem a sztálinista irányzatot. A Genfben tartott tárgyalások után a moszkvai vezetés hajlandónak mutatkozott a belgrádi minta alapján „demokratizálódni”, s 1955-ben kivonult a szovjet haderő Ausztriából. Magyarországot azonban nem akarták elhagyni, s így kellett egy a Párizsi békeszerződés alapján „jogos” esemény, egy pogrom ahhoz, hogy a megszállás fennmaradhasson, de az enyhülés is bekövetkezzen! A szovjet vezetés is erősen megosztott volt a helyzet megítélésében, de a pénzhatalom mindent eldöntött a háttérben! November 2-án táviratot kapott Tito a State Department-től: „Az Egyesült Államok kormánya nem tekint barátként olyan kormányokra a Szovjetunió határai mentén, amelyek barátságtalanok a Szovjetunió iránt.”
Ezt a tényt ma sem a polgári politikusok, sem a szocialisták nem akarják elismerni, sőt a történészek nagy többsége is hallgat róla. Pedig világos, hogy Washingtonban dőlt el a magyar sors! Ez a döntés azonban megváltoztatta a bankárkaszt XX.-ik századi terveit, mert a Pesti Srácok helytállása következtében feltárult a szovjet valóság imperializmusa, amivel addig az USA lett egyedül vádolva. A pesti vérfolyamnak lett a következménye az, hogy a nyugati országok kommunista mozgalmai, szervezetei legyengültek, és a gyorsan terjedő szocialista mítosz vonzása megszűnt az értelmiség és a nyugati átlagemberek számára. A franciák és az olaszok meglátták a kommunista ideológia valódi arcát és nem kértek belőle többé! De lelepleződött az USA szerepe is, hiszen a bankárkaszti szabadkőművesség első számú bábállama onnantól kezdve vette fel egyre erősebben a világcsendőri szerepet.
A világállam bolsevik-globalista terve így kapott léket akkor, mert bár a szabadságharcunk illeszkedett volna az akkor divatos trendbe, amely részben az USA és részben a terjedő kommunista mozgalmak internacionalizmusa által teljesedhettek volna be, de mi nem a világuralmi tervek általmozdultunk meg, s így gyorsan lemondott rólunk a bankárvilág. Helyette a másik nagy kísérletét dobta be ellenünk, az adósságcsapdát, ami sajnos sikerrel járt a Kádári konszolidáció gazdaságtalansága okán.
A magyar szabadságharc vérbefolytása világosságot gyújtott nyugaton is. Albert Camus francia filozófus így írta le ezt a megvilágosodást:
“Nem tartozom azok közé, akik azt kívánják, hogy a magyar nép újra fegyvert fogjon, bevesse magát egy eltiprásra ítélt felkelésbe, a nyugati világ szeme láttára, amely nem takarékoskodnék sem tapssal, sem keresztényi könnyel, hanem hazamenne, felvenné házipapucsát, mint a futballszurkolók vasárnapi kupamérkőzés után.
Túl sok a halott már a stadionban, és az ember csak saját vérével gavalléroskodhat. A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét.
Azok közé sem tartozom, akik úgy hiszik, alkalmazkodni kell, ha átmenetileg is, bele kell törődni a rémuralomba. Ez a rémuralom szocialistának nevezi magát, nem több jogon, mint ahogy az inkvizíció hóhérai keresztényeknek mondták magukat.
A szabadság mai évfordulóján szívemből kívánom, hogy a magyar nép néma ellenállása megmaradjon, erősödjön, és a mindenünnen támadó kiáltásaink visszhangjával elérje a nemzetközi közvélemény egyhangú bojkottját az elnyomókkal szemben.
És ha ez a közvélemény nagyon is erőtlen és önző ahhoz, hogy igazságot szolgáltasson egy vértanú népnek, ha a mi hangunk túlságosan gyenge, kívánom, hogy a magyar ellenállás megmaradjon addig a pillanatig, amíg keleten az ellenforradalmi állam mindenütt összeomlik ellentmondásainak és hazugságainak súlya alatt.
A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.
A magáramaradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat. (…)
(1957. október, Párizs)
Ám ahogy nem volt forradalom 48-ban és 56-ban, hanem szabadságharc alakult ki a törvényes kormány elleni törvénytelen támadás nyomán, úgy nem volt békeszerződés a Trianonban készített “szerződés” sem, hisz nem a két fél egybehangzó akaratát tartalmazta, hanem egy hatalmi nyomást, így az: egy politikai zsarolást rejtő diktátum.
Ez a gyalázatos Trianoni Békediktátum az, melynek eredményeként országunkat feldarabolták és oda ajándékozták a koncra éhes szomszédoknak 1920. június 4.-én pénteken, 16.30-kor a Párizs környéki Trianon kastélyban. Az előkészítő, de háttérbe húzódó pénzhatalom szabadkőműves erői, részben a bankárkaszt és részben az angolszász-francia szövetség érdekei szerint járt el, és a szkíta-hun utódállamot – vagyis a történelmi Magyarországot – csaknem kivégezte! A zsarolás működött, mert ha nem írjuk alá, ha leleplezzük azt, hogy nem két fél egybehangzó akaratáról van szó – hanem diktátumról, akkor még inkább ránk uszítják a román, cseh, szerb katonai fosztogatást és megszállást, s még az sincs kizárva, hogy a kurdok sorsára jutunk, vagyis teljesen megszűnik az államiságunk.
A „nemzetiségek felszabadítása” hazug jelszavának hirdetése vezetett oda, hogy elvették Hazánk területének és lakosságának több mint kétharmadát. Olyan mesterséges államokat teremtettek körénk, amelyek inkább soknemzetiségűek lettek, mint a szétszabdalt Magyar Királyság. 13.400.000 embert, köztük 4 millió magyart, és 9,4 millió hungarust elszakítottak tőlünk, és ezzel megsemmisítettek egy földrajzi, gazdasági és történelmi egységet. E közben új „utódállamokat” kreáltak, nagyobb nemzetiségi, kulturális, vallási, politikai és faji feszültségekkel, mint amilyenek valaha is léteztek a Kárpát-medencében. Az elcsatolt magyarságot pedig azóta is, fokozatosan elüldözik, vagy rafináltan, erőszakosan, tehát nyíltan vagy rejtve, de beolvasztják. Egyre kevesebben vallják magukat magyarnak az utódállamok kultúrafelszámoló és történelemhamisító politikája nyomán, s egyre kevésbé tudnak „elszámolni” az 1910-es népszámláláskor még ott élő, őstelepes magyarokkal a rablóállamok.
Nekünk meg kell erősítenünk ezeket az idegen elnyomás alatt tartott nemzetrészeinket, és
fel kell tudni dolgozni az összmagyarságnak, minden XX.-ik századi problémát. Trianon összes XXI.-ik századi következményére és hazugságára rádöbbenve, fiatalságunk „elkalandozásának” okait is látnunk kell és felismernünk szükséges a modern világ szándékait velünk, és a többi nemzettel szemben is! A globalizmus ugyanis a nemzetek és azok igazságos értékrendjének felszámolását tűzte ki célul, már igen régen. Amennyiben a magyarság elől eddig elhallgatott összefüggéseket, és a történelmi magyar államok monetáris „bűneit” felismerjük, akkor és csak akkor leszünk képesek az értékrend alapú magyar nemzet visszaépítését és a nemzet egyesítését megvalósítani. A nemzetnek a hungarusok és az etnikai magyarok is csak akkor lehetnek tagjai, ha áldozatvállalásban, hitben-erkölcsben képesek leszünk visszatérni az őseink hagyományaihoz, s közben kreatívan tudunk úgy alkalmazkodni a modern világhoz, hogy értékteremtő munka által legyünk elismertek ismét!
Trianon egy bűncselekmény a magyar értékrenddel szemben, azonban szükségszerűség volt a bankárkaszti pénzhatalom világhódító céljai számára. Hiszen a pénz istenné emelésének útjában egyedül a magyarság állt a huszadik század hajnaláig. Ezért Trianon nem csak magyar ügy, hanem sokkal inkább a világpolitika ügye, s mindezt az bizonyítja leginkább, hogy Németországot lehetett egyesíteni, de a magyarságot nem! Sőt a bankárkaszt által pénzelt bolsevizmust is meg lehetett buktatni, mert az európai nemzetállamok erkölcsi megtörése már megtörtént általuk. Ám valódi rendszerváltás helyett csak egy szimpla impériumváltást akart a rejtőzködő pénz-elit, mert végre hozzáfoghatott a nemzetek államainak a végső felszámolásához, hiszen már nem hasznos a számukra, már elvégezték a feladatukat, már kiölték a hitet és az értékrendet a tömegekből.
A magyar értékrendhez hű hungarusokat is már régen elvadították tőlünk és beinjekciózták az elfajzott nacionalizmussal – amely szinte a kiválasztottsági mítosz mérgével azonos. A világuralmi törekvésekben pedig ez szolgálja leginkább az „oszd meg és uralkodj” elvét. E katartikus felismerések után, azt már könnyű megérteni, hogy mind a pártok, mind a vallások csak elválasztanak bennünket egymástól, s így akarva-akaratlan ezek is kiszolgálják az érdemek nélküli pénzhatalom mai, már lényegében megvalósult világuralmát. Így válik a nemzeti sorskérdésünk igazsága a világ nemzeteinek a legfontosabb igazságává, amely mögé nemcsak egyetlen, az értékrendjében összetartó magyarságnak, hanem a gondolkodásra még képes emberiségnek kellene odaállnia. A mai, romlott, hiú és egoista emberiség számára kell tehát először mintát adni a magyarságnak úgy, ahogy azt a XVI. század végvári harcaiban, 1848-ban és 1956-ban is megtették őseink. Ma még nem állt fel a „minta nemzetünk”, de biztosak lehetünk abban, hogy történelmi távlatban olyan meglepetés fogja érni Európát és az egész emberiséget a jövőben is, mint 1456-ban, vagy 1956-ban !
Dr. Bene Gábor
