Mi is az az elidegenedés, illetve mi az ami további elmélyülését elősegíti a mai Magyarországon?
100-150 éve még létezett minden magyar embernek egy megvalósult nemzeti identitása, amelyet leginkább a Szentkorona tagsága körében tudott megélni. Azután ezt fokozatosan elveszítette, s mára már legtöbb magyarnak fogalma sincs arról, hogy ez mit is jelentett őseinknek. A nagy változás Trianon traumájával kezdődött, amely komoly nemzetgyilkossági kísérlet volt, majd folytatódott a II. világháború elvesztésével, amikor a Szentkorona országa helyett egy kommunista terrorral szembesült a magyarság. 1956 őszén még egyszer felmutatták az erős nemzeti identitást a magyar nép legjobbjai, de a véres megtorlások akasztásai és a kádári konszolidáció gerincpuhító rendszere a Szentkorona iránti nosztalgiát – mint nemzeti identitást – szinte teljesen felszámolta. Az újabb hitegetés 1989-ben következett be, s a naiv magyarság maradék nemzeti érzéseit kihasználva, végleg ránk telepedett a bankárkaszt. A pénzpórázra vett pártpolitika ideig-óráig visszatartotta az elidegenedés hullámait, de 2006 őszén ez is megtört, hiszen az élet minden területének piacosításával állandósul az emberekben a feszültség. Mivel állandó nyomás alatt vagyunk és a hírfogyasztás erősödése is megtapasztalható, üdítő időszak volt a Magyarok Szövetsége-Nemzetépítő Népmozgalom megjelenése, ám az sem tarthatott sokáig, mert megzavarta a pártos rendszer dualista gondolkodását. A magyarság ráadásul olyan lelkialkattal bír, ami az igazságtalanságot nagyon nehezen tudja feldolgozni. S a hírek nem a valós tényeket, hanem egy virtuális világot erőltetnek ránk, s így a figyelem szüntelen lekötése folyik. Mindezek miatt képtelenség a saját helyzetünk helyes értelmezése, ami azt is eredményezte, hogy a kb. 80%-ban magyar társadalom nagy része elidegenedett!
Az elidegenedés valójában egy társadalomfilozófiai fogalom, amely az egyetemi szakdolgozatom témája volt, s amely egy jelenség, illetve folyamat, amelynek során emberek tudatában eltorzulnak a reális életviszonyaik.
Vagyis az Őt körülvevő jelenségek, társadalmi viszonyok másmilyenként jelennek meg a tudatában, mint ahogy azok a maguk valóságában léteznek.
Miért olyan káros az elidegenedés a magyarság számára?
Ha valaha létezett össztársadalmi elidegenedés, akkor ma erőteljesen megközelítettük azt a kort, mert oly annyira általános lett, hogy már sokaknak fel sem tűnik. Mindezt elsősorban az intézményrendszer – ezen belül az iskola – szerepének alapvető változása, másodsorban az elhibázott családi minták miatt, s végül de leghatásosabban, a politikai közbeszéd számlájára írom!
A mai civilizáltnak mondott emberiség – főleg a városlakók – nagyobb része személyiségzavaros, boldogtalan, s unalmában irigykedik minden tehetségesebbre!
A modern kor gyermekei nem élik át az egészséges gyermekkor élményét, mert nem kapnak az életkoruknak megfelelő feladatokat, vagy a szülő nem ér rá vele elegendő minőségi időt eltölteni, mert azért gürizik, hogy mindene meg legyen a gyereknek, s ne cikizzék szegénysége miatt a társai az iskolában. Mindez olyan önbecsülési hiányt okoz – főleg a serdülő korban – hogy nem is bízhatunk abban, hogy a gyermek 100 százalékban egészséges lesz, sőt érdeklődik majd az ősei élete, áldozatvállalása iránt, amit pedig elsősorban miatta, vagyis a hálás utókor miatt tettek.
Miért nincs a fiataloknak önbecsülése, vagy ha van, akkor azt mi határozza meg leginkább?
Szerintem az alábbiak hatnak az önbecsülésre: Nevelési stílus, előítéletesség, szülők iskolázottsága-vitakultúrája, családi sorsesemények, döntési szabadság,
Ám az unatkozva felnövő generációktól nem várhatunk mást, mint amit ma tapasztalunk. Hiszen ismerjük a mondást: A tétlen kezeknek az ördög ad munkát! S ez a munka – ami valószínűleg élősködő kufárkodás, tőzsdei spekuláció, vagy sok fizetésért kevés teljesítmény lesz – biztosan ártalmassá válik magára az egyénre is, de a nemzeti közösség számára egyenesen katasztrófa. Kopp Mária magyar orvos, pszichológus egy magánbeszélgetésben azt mondta, hogy Európát nem a harmadik világháborútól, hanem a semmittevésben felnövő, saját kontrollálatlan vágyainak odavetett generációktól félti!
Most azonban félthetjük a gyermekeinket a harmadik világháborútól is, hiszen itt van a nyakunkban, s a gyermekeinket nem tanítottuk meg a túláradó szeretetünk okán arra, hogy az életnek vannak komoly nehézségei is, ám azon is úrrá kell lennünk, s azt is le kell tudniuk majd küzdeni. „A fogyasztói társadalom sikerének tekinthető, hogy világszerte felnőtt egy olyan generáció, melynek jó részét nem lehet feladatokkal terhelni! Neki minden unalmas, semmihez nincs kitartása! Örökké elégedetlen„
A szülői nevelésen és mintaadáson kívül ott van az iskola, amely egy alapvetően nemzetstratégiai ágazat. Ám az iskola – ismereteim szerint épp a Ratio Educatio (vagyis Mária Terézia uralkodása) óta – kifejezetten jó alattvalókat, engedelmes állampolgárokat akar nevelni, akik nem politizálnak, csak fogyasztanak és termelnek. (A profitot pedig besöpri a bécsi udvar, majd a bankárkaszt) Maga a politika is egy lejáratódott idegen szó, ami persze a közügyekkel való foglalkozást rejti, s így aki nem akar politizálni, az a közügyeket ráhagyja arra a pártos társaságra akik közel 500, de kézzelfoghatóan 80 éve elárulják, s labancként kiszolgáltatják a közembereket úgy, hogy azt legtöbbször maguk a kiszolgáltatottak sem veszik észre. Ez a társadalmi-nemzeti elidegenedés legbiztosabb jele.
Az iskolát napjainkban meghatározó Nemzeti Alaptantervek nem fogalmaztak meg sem szkíta erkölcsi alapokat mint nevelési célt, sem értékrendet amely kapaszkodó lehetne a tanár és a diák számára egyaránt! Az elmúlt évszázad végére kialakult az értékteremtést megvető, de a bőséges fogyasztáshoz szoktatott, s annak elvesztéséért rettegő, de mesterségesen tudatlanságban tartott – viszont divatosan felsőiskolát végzett – tömegember. S ez lett a divat, már a múlt század hatvanas éveitől kezdve, mert azokkal nem volt baja a sem a kommunista diktatúrának, sem pénzpórázra vett globalista hatalomnak, akik úgy szolgálják ki a bankárkaszti érdekcsoportokat, hogy legtöbbször nincs elképzelésük sem arról, amit tesznek. Egyszerűen működik náluk a fogyasztói lét automatizmusa.
Mivel kitartást és szorgalmat igénylő munkát sem az iskolában, sem az életben nem végzett a mai átlagpolgár, így elhiszi azt, amit a dezinformációs csatornákon töltenek bele a fejébe. Ezzel a hibás tudással – amit főleg a gondolkodási, elemzési képesség hiánya okoz –, csak is műveletlen és elégedetlen, sőt sérült lehet a személyiség.
Ám egy sérült személyiség nem képes alkotni, nem kreatív, hanem lustácska, nem is tud magának parancsolni, sőt minél kisebb az IQ annál hatalomvágyóbb és erőszakosabb! Ha nem lustácska, akkor viszont átesik a ló túlsó oldalára és harácsol, kizsákmányol, kihasználja a másik ember nehézségeit, tájékozatlanságát, naivitását.
Ezek képtelenek más véleményét elfogadni, illetve nem képes érvelni a saját igaza mellett sem. Ha mégis megpróbálja, akkor veszít, így a kudarcok miatt elidegenedik, megkeseredik, s legtöbbször a könnyű drogokba, vagy az alkoholba menekül. Pedig a családi minta mellett éppen az iskola tudná segíteni a diákok tehetségéhez méltó társadalmi hely elfoglalását. Mert a számára nem kényelmetlen, hanem éppen az őt kiteljesítő munka örömének, valamint az ősei által kitaposott út egyszerű megtalálását kifejezetten az iskola tudná biztosítani. Ez utóbbit gondolom én a nemzeti identitásnak, a „magyarnak lenni büszke gyönyörűség” érzésének és a tiszta forrású népi műveltségnek! Sajnos az állam már régen nem az eredeti célt, vagyis az államalkotók érdek-képviseletét, a közjót és az igazságos-méltányos társadalmi együttélést szolgálja, így az iskola is követte az állam elfajzását. Vagyis az iskola is az elitképzést gondolja feladatának.
Pedig milyen „vitézlő oskola” volt egykor a végvárak közössége, s ezért arra kell gondolnom, hogy csak a nagy veszedelmek idején jönnek elő az igazi tanítók, azok a tanáregyéniségek, akiket úgy szerettek a diákjaik, hogy az életük árán is képesek voltak megvédeni. Ma azonban egy beteges személyiségű kislány ordítozik a tanárok tüntetésén olyan obszcén szavakat, amelyek az USA legsötétebb reppereinek a stílusából valók. Mi lesz így a tanárokkal, akik nem azért tüntetnek, mert a diákjaiknak kénytelenek hamis történelmet, elképesztően primitív irodalmakat is tanítani, hanem a „lóvé” miatt, vagyis csak a tanári alulfizetettség okán?
Nekem még voltak bátor, szókimondó, s az igazságot is feltáró tanáraim. Volt olyan történelem tanárom, aki a hatvanas években – amikor még akasztottak Kádárék – elmondta, hogy két álláspont van 56 kapcsán, s Ő ránk bízza a választást. Majd elmondta korrektül a két álláspontot – pedig nem is volt benne az akkori tananyagban –, s arra kért minden diákot, hogy ne mondják el, hogy melyiket gondolják helyesnek, mert abból bajuk lehet. Amikor otthon elmondtam ezt, Édesapám megjegyezte: csak egy buta kölyök kell, aki elmondja otthon a párttitkár, vagy csak elkötelezett párttag apjának mindezt, s a tanár holnaptól eltűnik!
De hol vannak ma ezek a tanáregyéniségek?
Hiszen még az orosz nyelvet tanító tanárom is bátrabb volt mint a mai tanári gárda csahosai, akik persze követelik a tanár-tekintély visszaállítását is, miközben a liberális maszlaggal etetik a gyerekeinket. Mert ha Ormos tanár úr el merte mondani, hogy azért tanulunk gyerekeim orosz nyelvet, mert megjelent a Népszabi főoldalán, hogy „Megkapták az öröklakásokat a hazánkban ideiglenesen állomásozó Szovjet Hadsereg tisztjei.” S azután hozzá tette: A Népszabadság a párt lapja, tehát igazat ír. Így bizony állandónak is csúfolhatjuk a szovjet haderőt, mert a tisztek nem véletlenül kaptak öröklakásokat! Azt, hogy ehhez mekkora bátorság kellett akkor, csak azok tudhatják, akik éltek akkor és ismerték a hatalom módszereit.
Hogyan lehetne ezeket az elpuhult mai fiatalokat megmenteni a depressziótól és az elidegenedéstől? Talán a család és az iskola együttműködését kell szorgalmazni? Vagy az állam vezetőit kell ráébreszteni arra, hogy az SZDSZ nem véletlenül kezdte szétrombolni azt a keveset, ami még megmaradt a kommunista rendszerben is Klebelsberg oktatáspolitikájából. A gróf ugyanis felismerte azt, amit a mai politikai vezetésünk egy sajátos elitképzés keretében akar csak megvalósítani, igen szűk, bennfentes kör részére csupán. Klebelsberg szerint a Trianonban megcsonkított hazánknak csak a kultúra, a tudás, a szellem erejének segítségével lesznek kitörési esélyei a válságból. Így a kulturális szakigazgatás lett a politikai struktúra egyik kulcságazata. A fojtogató gazdasági nehézségek leküzdése után az állam megteremtette a pénzügyi alapot az oktatás és a tudomány új intézményei számára. Ma ez csak nagyon szűk körben érvényesül, így a két terv hatása, össze se hasonlítható!
Lehetnek-e büszkék a fiatalok ma valamire? Ha igen, akkor miért nem a nemzetük múltjában keresik a követendő mintákat?
Jó lenne helyreállítani a tanári tekintélyt, de nem a hivatástudattal rendelkező tanár a sikeres tanár ma, hanem az erőből politizálókat elfogadó, behódoló személy.
Vagyis az egyfajta megalkuvást felmutató tanárok érvényesülnek, vagyis az ún. stréberek. Korunkban a társadalmi lénnyé válás, azaz a szocializáció tényezői még véletlenül sem egymást erősítik, hanem a pénzpóráz iránya határoz meg mindent. A közhangulat egyre lehangolóbb, életerőnk kezd elapadni, s már szinte sehol nincs, megbízható eligazodást jelentő fix pont, mert nyugaton a liberalizmus gázolta le azokat, keleten pedig a tekintélyelv. Ezt hívja a magyar közjogi gondolkodás hamis nép- és királyszuverenitásnak. A nyugati liberalizmus beadagolta a szavazópolgárok fejébe, hogy a népszuverenitás azt jelenti, hogy minden hatalom a népé! Pedig soha nem volt a népé a hatalom, legfeljebb felhasználták a nép változtatni akaró energiáját és vérét. S amikor létrejött a változás, akkor beleültek a készbe a szabadkőműves pénz-lobbisták. A keleti tekintélyelv, pedig a királyszuverenitást modernizálta, s a régi abszolutista uralom helyett, most egy elfajzott népuralmi játékot, az ún. demokráciát tolják előre. Nekünk magyaroknak azonban van egy speciális szuverenitás elméletünk, ami a Szent Koronához kötődik. Hiszen őseink pontosan tudták, hogy ember kezébe nem helyezhető a főhatalom, vagyis a szuverenitás. Így egy olyan személy kezébe adták a főhatalmat, aki nem zsarolható, nem szervezhető be pártba, vagy szabadkőművesnek. S ez a személy a Szent korona. Ez egy elvonatkoztatás, amit sajnos egyre kevesebben értenek, pedig szerintem ez lenne az egyetlen megoldás a nemzetünk, de az egész emberiség számára is! Annak a kis hazai rétegnek akik nemzetben gondolkodnak még, a versengés társadalmából a szinergia, vagyis az együttműködés társadalmába kell átvezetni a magyarságot! Ez jelentheti az egyedüli kivezető utat az elidegenedésből, s a városi tömegember számára is ez hozhat emelkedést, s nem a gyógyszeripar! Az elidegenedésből – amiből persze sokszor válik betegséggé – csak a nemzeti önszerveződés szolidaritása vezethet ki bennünket, de nem a teljesítménykényszer, hanem a jövőbe vetett hit és bizalom!
A szerző közjogász
