2021. február 7-én, Budapesten, a Szent Margit kórház hajléktalan-elfekvőjében elhunyt Bardóczy Csaba, akit Budapesten MaroknyiSzékelyként ismertek. Hamvait földije, az őt bujdosásában sokat segítő Lukács Csaba újságíró szállítja haza a Székelyföldre. Családja Kőrispatakon készül elhantolni.
Bardóczy Csaba 1989 decemberében robbant be Székelyföld közéletébe. A diktátor elleni zendülés egyik székelyudvarhelyi vezére volt. Munkásemberként, Székelyudvarhely legnagyobb gyárában, a több ezer dolgozót foglalkoztató, Gábor Áron nevét viselő gépgyárban a szakszervezet vezetőjévé választották. Megbecsült közéleti emberként az RMDSZ színeiben a megyeközpontban, Csíkszeredában székelő Megyei Tanács képviselőjévé is megválasztották. Híres volt igazságérzetéről, így egy ideig a Tanács jogi bizottságát is vezette.
Székelyudvarhely a Trianon előtti Magyar Királyság legtisztább magyar városa volt. Székelyföld anyaszékének fővárosa etnikai tisztaságát a ceausescu-rezsim évtizedei alatt is nagy mértékben megőrizte. Érthető, hogy a magyarság románná való asszimilálásáról soha le nem mondott román politika szemében szálka maradt ez a város. Ki is agyaltak egy fondorlatos tervet a román térhódítás megalapozására. Szerkuritátés hátterű emberek egy svájci jótékonysági alapítvány képében egy hátrányos helyzetű gyermekek nevelését célul kitűző, hatalmas létesítmény megépítésére kértek és kaptak engedélyt a Székelyudvarhelyt határoló Csereháton. A munkálatok évekig csendben zajlottak. Mikor a nagyszabású létesítmény felépült, kiderült a turpisság. A svájci alapítvány átadta azt a román katolikus egyháznak. Távoli helyekről román apácákat telepítettek a kisegítő iskolába. A város ekkor döbbent rá az etnikai összetételének megváltoztatására tett kísérletre. Bardóczy Csaba tüntetést hirdetett meg. Több ezer ember élőláncot vont a csereháti épület köré, és követelték az apácák távozását. Miután a felszólításokra semmilyen válasz nem érkezett, a tüntetők vezetői behatoltak az épületbe, és ölben kihozták onnan a román apácákat. Tettlegességre, az apácák bántalmazására nem került sor. A román sajtó hisztérikus hangnemben tálalta az ügyet. Bardóczy Csaba fényképe, karjában az épületből kihozott apácával a címlapokra került. A román ügyészség vádat emelt ellene magánlaksértés címén, és letöltendő börtönbüntetés kiszabását kérte. 1998-at írtunk ekkor. A Magyarok Világszövetségének Elnöksége, amely már három évvel korábban figyelmeztetett a Székelyudvarhelyen épülő gyanús létesítményre, ismét hallatta hangját: a csereháti esetet egy ősi magyar város etnikai összetételének megváltoztatására tett kísérletnek minősítette.
Bardóczy Csabának csapdát állítottak: egy nappal okmányának lejárta után igazoltatták, és hajtási jogosítvány nélküli vezetésen érték tetten. Ezzel az ellene zajló büntető per újabb halmazati cselekménnyel bővült, és feltartóztathatatlanul haladt a letöltendő börtönbüntetés felé. Ismerve a romániai börtönviszonyokat, és Csaba helyzetét, félő volt, hogy onnan élve nem kerül ki. Ezért életét féltő ismerősei arra biztatták, hogy meneküljön. A 2000 júniusára kitűzött ítélethirdetés elől Bardóczy Csaba Magyarországra menekült, ahol bujkálnia kellett. Családja otthon maradt Székelyföldön.
A magány, a kitaszítottsága rányomta bélyegét a következő két évtizedre. Sarkos igazságérzete, kemény fejű székely természete lépten-nyomon nehéz helyzetekbe sodorta őt. Elindult egy lejtőn, amelyről nem volt visszaút.
Útja a Székelyföld elrománosítására tett kísérlettel szemben fellépő szabadságharcosból, aki az igazságért akár a karhatalommal is bármikor kész volt puszta kézzel szembe szállni, az ’56-os Forradalom 50. évfordulóján Budapesten a rendőrterrorral dacoló ellenállón, az erőtlenné váló, cigányok által csicskáztatott, gyakran véresre vert ferencvárosi hajléktalan-létig vezetett. Amikor még ereje teljében volt, szombat esténként Mester utcai kiskocsmákban gyönyörűen hegedült, és ritka szép hangon énekelt minden műfajt: a tiszta forrásból vett székely népdalokat, „Horthy Miklós katonája vagyok!” hangulatú indulókat, operett-részleteket. Az elvesztett Család és Szülőföld fájdalmát naponta borba fojtotta, és megpróbálta versbe is foglalni: „Otthon…. ember maradtam, / Embertelen világba vajon miért dobattam?” Kegyeletből közzétesszük két kéziratban fennmaradt írását.
Minden szentek napján…
Minden szentek napján,
Látom apám s anyám.
Ők is szentek most már
Ottan fenn az úrnál.
Apám rámnéz, kérdőn –
Anyám Őt nyugtázza,
Vajon a gyermekünk
Mit tesz a világba?
Vajon tesz ő jót is?
Vagy csak mindig rosszat?
Tévelygő gyermekünk
Nem épp’ a legrosszabb.
Nem lopott, hazudott,
Reggel, délben este.
Inkább ez ellen tett,
Hacsak tehette.
Drága, jó szüleim!
Még nagyot nem tettem.
De ígérem Nektek,
Nemsoká’ megteszem!
S akkor talán újra
Együtt leszünk szépen,
Isten csudájára,
A magosságos égben.
Érd, 2007. október
Újra ősz van
Őszbe csavarodott a Természet feje,
Minden vándormadár indul hazafele.
Én meg ittragadtam, székely vándormadár,
Vajon számomra lesz-e még nyár?
Látom-e még szép szülőföldemet,
Hogy magához öleljen, mint fáradt gyermeket?
Talán meg sem ismer, olyan régen látott,
Látni rajtam, hogy jártam „nagyvilágot”.
De a „nagyvilágon” nincs jobb szülőföldnél,
Ő tanított: „Fiam; ember legyél!”
Otthon az is voltam, ember maradtam,
Embertelen világba, vajon miért dobattam?
Isten! – Mit vétettem? – Adj jelet nekem!
Hogy nyugodtan láthassam meg a SZÜLŐFÖLDEM
Vállalok, minden bűnért vezekelést
Büntess Jó Istenem érdemeim szerint!
Nagyon bűnös vagyok, tudom, Jó Istenem,
De mivel, hogy ősz van, engedj hazamennem,
Annyira ne engedj, mint egy vándormadárt;
Csak úgy gondolatban hagyd láthassam;
Anyám s Édesapám.
Bardóczy Csaba tragikus sorsa része egy nemzet tragédiájának, amelynek neve: Trianon.
Fotók: Balogh Erzsébet és Marossy Géza
MVSZ Sajtószolgálat
