A hamis indokokkal elcsatolt országrészek magyarjai bajban vannak, de mégis ők mutatnak nekünk példát abban, hogy miként lehet összeölelkezni, ha a szükség úgy kívánja. Sajnos a bolsevik kor iskolarendszere, de az azt követő globalista korszak máig nem volt képes arra, hogy a gúnyhatárok közé szorítottak gyermekei megtanulják azt, hogy a Trianonban ránk erőszakolt határok mögött is őstelepes magyarok élnek, akik minden erőszak és nyomás ellenére megmaradtak magyarnak. Ha a kormányok nem is fejezik ki a testvéri együttérzésüket, ha ők csak a szavazataikra hajtva szerepelnek az ott kitartó magyaroknál, legalább a megcsonkított nemzet itthoni maradéka álljon ki mellettük. Tüntetnünk kellene a román nagykövetség előtt azért, hogy az „iskolát és a templomot” ne érinthessék azok, akiknek csak a szájuk nagy, de becsületük és lelkiismeretük nincs. Mert ha lenne, akkor legalább annak a régi gyulafehérvári határozatnak a pontjait betartanák, ami alapján a nyugat elfogadta a határok igazságtalan átszabását. Megszülettek 1918. december elsején azok a nemzetiségi, vallási és kulturális autonómiára, politikai önrendelkezésre, demokratikus jogokra vonatkozó ígéretek, melyek szerepeltek ugyan a gyűlés által kiadott nyilatkozatban, de nem valósultak meg soha. November végén a székelyek, és december 22-én a Kolozsváron a magyarok is gyűlést tartottak ahol kimondták: nem akarnak Romániához tartozni! Ám azt nem vették figyelembe Trianonban, s így több mint 1,5 millió magyar anyanyelvű honfitársunkat kényszerítették román uralom alá.
Pedig állítólag cél volt, hogy megszüntessék a soknemzetiségű és ősi birodalmunkat, és létrehozzanak egységes nyelvű utódállamokat. Ez azonban nem sikerült, mert valamennyi állam köröttünk, sokkal nagyobb nemzetiségi arányt mutatott fel, mint a több mint ezer éves Szentkorona Országa.
A Kolozsvári Ellenzék ezt írta december 3.-i vezércikkében:
„Nyitott kaput dönget a román nemzetalkotó erő, amikor a nem létező magyar elnyomás ellen hadakozik. Viszont nagyon hamis vágányokon jár, ha a világ legdemokratikusabb köztársaságából (?) a legoligarchikusabb, legkorruptabb monarchiába akarja átcsalogatni az erdélyi román népet a faji ébresztő szirénhangjával”.
Sajnos az ígéreteket elfelejtette, de a faji sovinizmust egyre jobban erősíti a román politika. Mindezt az alábbi beszéd is bizonyítja:
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármesterének beszéde.
„Ebben az országban a legnagyobb baj az, hogy mindig a valóságot akarják valamihez igazítani, nem a törvényeket, nem az alkotmányt akarják az erdélyi magyar valóságunkhoz igazítani, hanem minket akarnak valami máshoz. Ha az alkotmányban nem írja azt, hogy létezünk, akkor egyesek úgy gondolják, hogy nem is létezünk. Hölgyeim és uraim én 1990-ben, 14 éves voltam, amikor könyvekkel és gyertyákkal kezünkben tüntettünk, táblákkal melyeken többek között az állt, hogy a román abc ≠ a magyar a, á, b, c, cs-vel. Már akkor tudták szüleink, tanáraink és vezetőink, hogyha lesz magyar iskola, ha lesz önálló magyar oktatási rendszer, akkor lesz magyar jövő is Erdélyben. Aki az iskoláinkat támadja az világosan azt üzeni, hogy nem akar az erdélyi magyaroknak jövőt ebben az országban.
Ez ellen csak úgy tudunk fellépni, ha félreteszünk mindent ami elválaszt bennünket és betömjük az összes árkot ami szétdarabolja közösségünket és együtt lépünk fel. Éppen ezért nagyon örülök annak, hogy ma itt önök között jelen van Kulcsár Terza József a Magyar Polgári Párt elnöke, Tamás Sándor az RMDSZ elnöke, Bálint József az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, ezzel is jelezvén azt, hogy amikor baj van a magyar szervezetek félre tudnak mindent tenni és együtt tudják felemelni szavukat közösségünk érdekében.
Hölgyeim és uraim meg kell őriznünk erőnket és egységünket, akkor is ha nehéz. Mi erdélyi magyarok, olyanok vagyunk mint egy emberi test. Kolozsvár a feje, Székelyföld a stabil lába, Partium és Bánság a kezei, a szórvány a szíve, 3202 erdélyi településen mintegy 1,5 millió magyar ember egy-egy sejt ebben a szervezetben. Akkor tudunk közösségként teljes életet élni, ha mindenki jól van, ha egymásra odafigyelünk, ha egymást segítjük. Ezt a hatalmas erőt, az önmagára találó közösséget, mások is észrevették. Amikor azt látták, hogy Székelyföld kezd megerősödni elkezdődött a Mikó ügy, s miután azt érezték, hogy nem roppantunk össze Markó Attila elítélésétől elkezdték a székelyföldi vezetőket támadni, megpróbálták térden lőni a közösséget. Amikor azt látták, hogy Kolozsváron, Erdély fővárosában végre van egy jó vezető, a kolozsvári magyarok végre kihúzhatták magukat az általuk épített városban, amikor egyre több román ember kezdett tisztelettel viszonyulni hozzánk, akkor odacsaptak. Amikor azt látták, hogy a marosvásárhelyi magyarság kiheverte a fekete március okozta félelmeket és elkezdett tervezni, intézményeket létrehozni, akkor elindították a támadást a katolikus iskola ellen. Éppen ezért rendkívül fontos üzenet az, hogy ma a mi tiltakozó megmozdulásunkkal egyidőben Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Csíkszeredában, Nagyváradon és Szatmárnémetiben is hasonló tüntetések zajlanak. Érezzék csak Bukarestben, hogyha kell megmozgatjuk az egész országot. De nem fogjuk engedni, hogy megfélemlítsék közösségünket, hogy ellehetetlenítsék gyermekeink anyanyelvi oktatását.
Hölgyeim és uraim! A náci Németországban egy evangélikus lelkész a következőt mondta: Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista. Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag. Amikor a szocialistákat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista. Amikor a zsidókat bezárták, csendben maradtam hisz nem voltam zsidó. Amikorra engem vittek el, már nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.
Hölgyeim és uraim nekünk ebből kell tanulnunk, hiszen a Mikó ügy nemcsak a reformátusok és a sepsiszentgyörgyiek ügye. Ami Kolozsváron történt nemcsak Horváth Anna és a kolozsváriak ügye. A Rákóczi Ferenc iskola ügye nemcsak a katolikusok és marosvásárhelyiek ügye, nemcsak az iskolaigazgató és az ott tanuló diákok és szüleik ügye.
Kell hinnünk saját erőnkben. Kell hinnünk abban, hogy ennek a rendszernek is hamarosan vége lesz. Úgy ahogy 1989 novemberében kevesen hitték azt, hogy karácsonyra Ceaușescu diktatúrája megbukik, talán ma is kevesen hiszik, hogy ez a sötét korszak véget ér. De én hiszem azt, hogy hamarosan eljön a mi időnk, és arra kérem önöket, hogy önök is ebben higgyenek.
Maradjunk talpon és menjünk előre.
Isten óvja Erdélyt, Isten óvja Székelyföldet! Köszönöm szépen.”
