Dr. Bene Gábor írásai Gondolatok Megemlékezés

Kényszer vagy illegalitás – Harminc évvel ezelőtt, 1991. február 12-én hunyt el Krassó György

Krassó György (1932–1991) a szocialista időszak hazai ellenzéki mozgalmainak az egyik legjelentősebb, legtisztább egyénisége volt. Osztályidegen polgári háttere és útkeresése a csepeli munkások közé vezette, ahol kitanulta az esztergályos szakmát, ahogy én is ezt tettem osztályidegenként később, csak éppen Szegeden.

Nekem csak egyetlen alkalom volt, amikor hosszabban sikerült beszélni vele, de az elegendő volt arra, hogy tudjam: hatalmas tudás van a fejében, s a hazája iránti komoly elköteleződés a szívében.  Ám 1991 januárjában a szíve megszakadt. Az egész életében várt jó irányú változás – amiért sok időt és energiát áldozott – elérkezett 1989-ben, de nem olyan lett, mint remélte, hiszen hiába követelte a Tisztelt Háztól, hogy minden döntésük a magyar nép érdekében történjen.

Sajnos a beáramló szakértők nyomán egyre több hibás döntés született, ami a népünk érdeke ellenére történt, s így súlyosan csalódott a hazai pártpolitikában. Krassó Gyuri így lett egyik áldozata a vértelennek nevezett forradalomnak. Igaz, forradalmakat mindig a szabadkőművesek szervezetek, vezettek és készítettek elő, ám Krassó György nem ezek közé tartozott! Ő fegyverrel a kézben vett részt az 1956-os szabadságharcunkban s ezért 1957-ben tíz év börtönbüntetésre ítélték. 1963-ban amnesztiával szabadulhatott, de a föld alatti munkája nem maradhatott teljesen titokban, így zaklatások érték, letartóztatták és fizikailag is bántalmazták többször. Nem csak testvére betegsége miatt, de amiatt is, hogy ne itthon szervezkedjen 1985-ben kiutazhatott Londonba. Miklós bátyja halála után menedékjogot kért és kapott Nagy-Britanniában.  Rövidesen Londonban szervezte újjá a Tájékoztatószolgálatot, folyamatos kapcsolatot tartva fenn a hazai ellenzékiekkel, illetve a kinti magyar szervezetekkel. Már itthon is az ellenzék minden politikai árnyalatot képviselő személyiségével beszélő viszonyban volt, s ugyanezt folytatta nyugaton is. Ezért elmondható róla, hogy a legjelentősebb integráló személyisége a nemzeti ellenállásnak. Magyar Október – Szabadsajtó Tájékoztatószolgálata volt a hazai szamizdatkiadás háttere és inspirálója. A naponta megjelenő számozott hírlevelek döntően az itthoni ellenzék terveiről és megmozdulásairól, szóltak 1986 és 1989 között magyar-angol nyelven. Most az 1987. január 20-án megjelent INCONNU nyilatkozattal emlékezzünk a hungarus lelkületű harcostársra, akit posztumusz tiszteletbeli taggá emel rövidesen a NEEM, vagyis a Nemzetegyesítő Mozgalom!

 

Az INCONNU programnyilatkozata

A budapesti INCONNU független művészeti csoport január 15-én az alábbi programnyilatkozatot tette közzé: KÉNYSZER VAGY ILLEGALITÁS – Gondolatok a politikai művészetről
1.
 Mivé lett a művészet? Hová lett önmagáért való fenséges szárnyalása és lázadása, klasszikus arisztokratizmusa, szentimentális erkölcse, a széplelkek bája és romantikája. Úgy tűnik, Nietzsche “új ember”-e mint egy kegyetlen új kor hírnöke végleg távoli feledésbe sodorta. “Élj veszélyesen!” – harsog a XIX. századtól napjainkig a művész alapvető és meghatározó eszménye. “Élj veszélyesen! ” – parancsolja egy hang, pedig az önmegvalósítás küzdelme veszélyes tett. “Tedd félre avítt korok kétes Ízlését és értékét, műveld a tiltottat, a kegyetlenség realizmusát!”
A XX. század közepére a realizmus maga lett kíméletlenül kegyetlen. A veszélyes lét művészi ábrázolása egyenlővé vált a köznapok drámai sorsának ábrázolásával.
A pragmatikus művész, akit a megismerés mámora taszít újabb ismeretlen területek felé, saját zaklatott létében és ütlegelt testében találta meg az új eszme és anyag veszélyes céltábláját: “Kerülj kétségbeesett és kilátástalan ellentétbe a világgal! Szegülj szembe, rombold le a hitelét vesztett hitet és a merev dogmákat! Sértsd meg tested! Légy az új ember új vallásának őrült fanatikusa!” A művész tudja, az “élj veszélyesen” elve ellenkultúrát szül, ellentétes irányba feszit, elszakad az elfogadott normáktól. Elmozdul, miközben ellenszegül. Szándéka instabilitást eredményez. Áthág, felborit minden rendet, hogy a maga teremtette értéket újra megostromolja. A művész tudja, a kultúra dialektikájának alapja a számonkérés, és ő kegyetlenül kérdez, mert ő hivatásos bajkeverő.
2.
 A zsák megtalálta foltját. Marcuse “egy dimenziós ember”-e rátalált az egy dimenziós állami kultúrára. Az államosított agyvelők kulturális trendjét totális kisajátítás mozgatja. Intézményesített keretek közt tilt, tűr, támogat. Az ellenőrző és fegyelmező cenzor hamuszürke arcok és gondolatok között észrevétlen beépül az alkotó agyába: “Tűrj és hallgass!” – suttogja korbáccsal kezében. Ebben a mozdulatlan harmóniában szembetűnő a párhuzamos, esetleg ellentétes kulturális alternatívák nyomasztó hiánya. A totalitariánus kultúra eszménye a tekintély elvére épülő alárendelt, szolgai létforma.
Nyilvánvaló, hogy ezek a mesterséges, megdermedt építmények csak a már meglévőt másoló-követő kultúrák lehetnek. Ez a folyamat természeténél fogva a nemzeti jelleg sorvadásával párosul. Ebben a térben megszűnik a szuverén személyiség, a nemzeti identitás, és marad egy politikailag befolyásolt, arctalan tömegkultúra. Ez a tömegkultúra nem más, mint hatalmi eszköz az uralkodó kisebbség politikai manipulációi számára. Ebből a fölülről irányított, simára gyalult kultúrából, mint adományból a veszélyes élet elvét valló művész nem kérheti részét. Itt nem akar sem felértékelt hős, sem félreállított áldozat lenni. Nem akarja ittlét-alkotó, döntéshozó képességét korlátozni. Tudja és vállalja, ha nem kapcsolódik közvetlenül a központi kultúrához, személye az önálló politikai és művészeti cselekvés veszélyes példája lehet.
Az egy dimenziós kultúra ajánlata kegyetlen, hiszen elfogadása lemondással jár, következetes elutasítása viszont veszélyes. Ez az a pont, ahol a példa erejű művészi tett rejtőzik.
 
3.
 A XX. század diktatórikus társadalmaiban politikailag feltöltötték, immunizálták a tömeget. Az ily módon önálló politikai akaratától részben megfosztott tömeg egyszerű végrehajtó eszközzé minősült. A hatalmi mecenatúra ezt a kétes szerepet szánta a nemzeti kultúrának is. A politikai csömör és az ebből adódó cselekvésképtelenség közéleti elfordulást eredményezett. Az avantgarde, amely a századelőn bizonyos társadalmi mozgásokban igen aktív szerepet játszott, idővel depolitizálódott. A “Művészet a művészetért” kényelmes álláspontja nem rejtett veszélyeket. A művészek döntő többsége számára a politika negatív elnyomó eszmék hordozója lett. Nem változtatott megítélésükön a magyar alkotók sajátos történelmi helyzete sem. Úgy alakult, hogy hazánkban az alkotás felsőbb szintjeit, értékeit legtöbbször a kritikai, az állásfoglaló művészet képviselte. A művész személyes sorsa és alkotása ebben a közéleti magatartásban szétválaszthatatlan egységgé formálódott. Ez a változásokra ösztönző felelős hang és magatartás rendre beépült – sokszor akarata ellenére – a fejlődő nemzeti kultúrába. Ennek ellenére a társadalom politikai fejlődése mégis negatív, szélsőséges irányokba hatott. Úgy tűnt, a művészek tudják, mit és hogyan kell tenni, a politikusok nem. A két világháborút követően a nyílt diktatórikus viszonyok és a jószándék nyilvánvaló tehetetlensége részleges és időszakos közéleti apátiát eredményezett. Ebben a helyzetben felvetődött az igény egy olyan állásfoglaló művészet iránt, melyet nem lehet felhasználni és be-építeni represszív társadalmi, politikai folyamatokba. Ezt, mint célt csak olyan művészet képes megvalósítani, amely nem kötődik semmilyen központosított pártideológiához, és az ebből adódó manipulatív, autokrata kultúrához.
4.
 A világ egyik felén a dekoratív esztétikai funkciókba süllyesztett művészetet az üzlet szervezi, a másik oldalon az eszmei harc sablonjába kényszeritett művészetet a politika. Az előbbi szépművészetben, az utóbbi kultúrpolitikában gondolkodik. A világnézetek által meghatározott két pólus között kell lennie valahol egy emberért cselekvő közösségi művészetnek. A liberális demokráciák intézményes keretek között képesek megoldani emberi sérelmeket. A diktatúrák intézményrendszerei elnyomó, korlátozó jellegükből adódóan erre képtelenek. Ebben a nyomasztó közegben lép elő egy sajátosan kelet-európai művészeti kényszerpálya, az uralkodó ideológiával szembenálló, konfrontációra törekvő politikai művészet.
Ez a művészeti alternatíva a diktatúrához láncolt annyiban, amennyiben intézményrendszeren kívül átveszi és szervezi a cselekvő humanista eszményekét. A politikai-művészet itt elsősorban nem esztétikai kategória, hanem az általános emberi érték és jogvédelem sajátos eszköze. Ezen a ponton csatlakozik Nietzsche “Élj veszélyesen!” elvéhez. A művész ugyanis ezekben a társadalmakban végig ülheti az egzisztenciális -és jogi ellehetetlenedés és üldözés minden formáját. Tudatosan kiszolgáltatott provokátoré lesz a brutális hatalmi gépezetnek. A másik oldalon viszont az üldözött humanista magatartás példaképévé magasodhat. A politikai művész igazi konfliktusa mindezek ellenére nem csak környezetéből fakad, hanem lelkiismeretéből adódik. A diktatúrák minden lehetséges eszközzel igyekeznek az alkotó bűntudatát felébreszteni.
Az önként vállalt, törvényen kívüli helyzetből köztörvényes kategória kerekedik, amely természetesen érvényes az önálló politikai, művészi cselekvésre is. Mégis a politikai művész tudja, hogy drámai erejű konfliktusokhoz, csak világszemléletének ütköztetése révén juthat. Ez a mély konfliktus az alkotó számára nem megkerülhető, legfeljebb ideiglenesen feloldható. Személyiségének ezekből a külső és belső kényszereiből, a lelkiismeret naprakész csatáiból születhet meg a totalitáriánus kultúrák elleni cselekvő művészet.
5.
 Mi hát valójában a politikai művészet? Bebizonyosodott, ha a lázadás kizárólag a művészet megváltoztatására törekszik, úgy az öncélú és értéktelen kísérlet csupán. Demokráciákban a művészetnek nem sok közösségi tennivalója akad. Diktatúrákban viszont az intézményesített művészet decentralizálása és szét- rombolása, az alattomos cenzúra megtörése lehet feladata. A politikai művészetnek nem odavetett és megszerkesztett demokratizmus, hanem valódi népképviseleti demokrácia kell. Ennek a művészetnek folyamatosan arra kell törekednie, hogy véglegesen felszámolja önmagát. Ez az önkorlátozó lépés azonban csak a demokratikus társadalmi viszonyok helyreállítását követheti.
“A politikai művészet sohasem válhat legálissá” – írtuk egyik kiáltványunkban, hiszen, ha ez megtörténik, úgy, mint kényszer irányít. Oppozícióinak feladásával önmaga is kegyetlen bukásra ítélt dogmává merevedne. A politikai művészet médiuma maga a hatalmi politika minden gazemberségével, szennyével és mocskával együtt. Eszközeiben, hatásmechanizmusában fel- és kihasználja az elnyomó apparátus kíméletlen logikáját. Művészetében megtöri, felerősíti és visszasugározza a rámért erőszakot. Itt már maga a veszélyeztetett magányos alkotói lét is művészetté, politikai tetté minősül. A kölcsönösen kialakított kényszerek működésbe lépnek, a játék tökéletes. A művész nem tehet mást, mint drámai sorsán át tükrözi, és közérthető, követhető példáját adja a szabad, autonóm politikai cselekvésnek. Ezzel a közösségi magatartással részt vállalhat pozitív politikai eszmék és magatartásformák terjesztésében és megalkotásában, melyek közvetlenül csatlakozhatnak a diktatúrákban fellelhető alapvető társadalmi igényekhez. Ezen a ponton nyer végső értelmet és lesz vállalható az “Élj veszélyesen!” kegyetlen művészi eszménye. Itt, ezen a ponton kell egyszer majd ennek a kényszer szülte művészetnek állásait feladnia.
Budapest, 1987. január 15. INCONNU Művészeti Csoport

Molnár Tamás és művészbarátai – vagyis az INCONNU csoport mindenben Gyuri mellett volt, s ez a viszony a legteljesebb kölcsönösségen alapult. Krassó áldozatos munkája révén értesülhetett a Nyugat, de az anyaghoz hozzájutó itthoniak is, például az ellenzéki pártok, szervezetek megalakulásáról, és különféle megmozdulásokról, pl. Pákh Tibor vagy Keszthelyi Zsolt meghurcolásáról. Hazatérése után alakította meg a Magyar Október Pártot, amelynek legutolsó akciója egy aláírásgyűjtés volt az ún. rendszerváltás utáni hibás, nyugdíjasokat öngyilkosságba kergető gazdasági intézkedések ellen. Mert rendszeresen vetették öreg emberek a Metró elé magukat, főleg nyugdíjasok, akiknek a lakbér és rezsi kifizetése után éhezniük kellett. Gyuri akkor és ott a Goethe Intézetben értette meg, hogy Bibó István mondata nem csak Angliában, de itthon is érvényes: „A hatalom demoralizál, ezért ellenőrzésre szorul.” A Goethe Intézet-i ünnepségen a Demokratikus Ellenzék, a Szegényeket Támogató Alap egyes tagjait látta megrészegülve a hatalomtól, és megértette, hogy most már sincs szüksége rá a régi harcostári zömének, és rosszul lett. Így kapott infarktust, az ételektől roskadozó az asztalok mellett.

Krassó György hagyatéka élettársa, Háy Ágnes jóvoltából került letétként Budapest Főváros Levéltára őrizetébe (az iratanyag jelzete: HU BFL XIV.47). Remélhetőleg lesznek, akik kutatni akarják, s rövidesen megjelenhet a hazafias munkásságáról egy tisztelgő kötet is!

Emlékezzünk tehát együtt erre a nagyszerű, nagylelkű emberre!

Dr. Bene Gábor

A szerző közjogász

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Vélemény, hozzászólás?