Publicisztika

Dr. Bene Gábor, közjogász, nemzetépítő segédmunkás többször is nulláról kezdte újra?

Szőke István Attila riportja a NEEM egyik civil szóvivőjével

 

Mikor és hol születtél? Mesélj a családodról.

1952-ben született közjogász vagyok, s két gyönyörű leánygyermek és egy fiú édesapja. Édesapám – néhai Bene József –, székely gyökerű családból származott, s 1950-ben szikvízüzemének államosítása kapcsán „beutalót kapott” Recskre, majd később Oroszlányban és Tiszalökön is építette a „szocializmusnak hazudott” államkapitalizmust.
Édesanyám – néhai Kárász Mária – kisnemesi család sarjaként szegényedett el a trianoni diktátum következtében, hiszen a birtok nagyobb része, Bácska elcsatolt részén maradt.
Testvéreim: Dr. Bene Mária nyugdíjas gyógyszerész, aki Szegeden él, és Bene József építési vállalkozó, aki a kommunizmus elől menekülve az Egyesült Államokban telepedett le 1967-ben.
Én, Szegeden születtem és 1956-ban csupán 4 esztendős voltam. 1966-ban viszont a tízedik évfordulóra röplapot készítettem, amit a – testvérbátyám disszidálása miatt a nálunk házkutató rendőrök – megtaláltak. Ha nem lettem volna gyermekkorú, akkor kemény büntetésnek néztem volna elébe, de szerencsére a „büntethetőséget kizáró ok” miatt nem lett komolyabb következménye az ügynek.

Miként telt a gyermekkorod? Sejtem, hogy akkor is „furcsa dolgok” történtek veled?
Gyerekkoromban kiközösítettek egy darabig az általános iskolában, mert osztályidegen családból kerültem oda. Persze ez a kiközösítés nem a gyerekektől indult, hanem a „drága” tanító nénitől, aki ilyen proletár- csasztuskákat faragott, hogy például: „Bene, egyen meg a fene!” Nos ezért nagyon nem szerettem iskolába járni, de ez talán érhető is volt. Szerencsére a kommunista igazgatónak is kellemetlen lehetett az ottlétem, így hamar kitalálta, hogy úgymond nem vagyok „körzetes”. S időközben valóban messzebbre költöztünk, így egy másik iskolában folytattam a korai tanulmányaimat, ahol nem volt ennyire drámai a helyzet. Ám ez egy olyan kemény lelki megpróbáltatás volt számomra, amit nehezen tudtam feldolgozni, de jó néhány tisztességes osztálytársam miatt tanultam meg, hogy magyar-magyarnak nem lehet ellensége soha. Amit a tanítónő mondott, nem vallott magyar emberre csak olyanra, aki ugyan beszéli a nyelvüket, de sem lelkialkata, sem értékrendje nem magyar! Ám ennek a betegségnek a kicsúcsosodása a bolsevizmus korában, vagyis a Rákosi és a Kádár rendszer alatt történt meg. Abban a korban éheztek legtöbbet testvéreim, szüleim, pedig minden felmenőm nagyon szorgalmas, becsületes magyar ember volt. Szegény édesanyám éppen akkor bénult le teljesen, amikor iskolába mentem 6 évesen. Talán még ez is hozzájárult, hogy nem lett az iskola a kedvencem sokáig, holott nagyon szerettem olvasni és szinte minden kezembe kerülő könyvet-újságot elolvastam, akkora volt a betűéhségem.

Mi történt ezután?

Az általános iskola után szerettem volna gimnáziumba menni, de

Édesapám szelíden „lebeszélt róla”. Ugyanis épp előző évben disszidált

a testvérbátyám nyugatra, mert sem a nővéremet, sem őt nem vették fel kitűnő bizonyítványaik ellenére az egyetemre, hiszen nem „megfelelő” származásúak voltak a szüleink. Édesapám 9 munkásnak tudott biztosítani megélhetést, egészen a cége államosításáig. Édesanyám ráadásul közel 30 holdas birtokos családból származott, így az ő régi, köznemesi Kárász családját kuláknak minősítették. Édesapám szikvízgyártó kisüzemét és szénsav előállító műhelyét1950-ben államosították, sőt rögtön elvitték őt először Recskre, majd ingyenmunkást csináltak belőle, s így Oroszlányban építhette a bányászlakásokat, miközben otthon a 3 és 4 éves testvéreim éheztek, mert Édesanyám is B listára került, vagyis nem kaphatott munkát. Én csak az után születhettem meg, hogy a következő kényszermunkahelyről, Tiszalökről is hazaengedték Édesapát. Az itthon maradt család egyetlen támasza az a kis tanya és annak a kertje volt, amit a Kárász nagyapám a két kiskorú testvéremnek vásárolt a születésük után. Talán ezek után érthető, hogy miért nem voltam sem úttörő, sem KISZ tag. Igaz, egy osztálytársamnak – aki máig barátom – Tolnai Józsinak köszönhetően azért csak eljutottam egyszer egy balatoni úttörőtáborba, de az ő vörösnyakkendőjével! S amikor bevonultam katonának, s a tisztek állandóan követelték a KISZ igazolványt tőlem, kénytelen voltam egy ismerősöm által „beszereztetni” egyet. Jó, ha ezt megjegyezzük! Már a bolsevik korszakban elindult a ma már nagyon is hétköznapi korrupció, bár akkor azt „szocialista összeköttetésnek” hívták.

Édesapámat már 1957 tavaszán bekérették a Szegedi Városi Tanács Ipari Osztályára, és ott ráerőltettek egy úgynevezett kisipari igazolványt úgy, hogy az államosításkor elvettek tőle minden vagyont. Édesapám 1950-ig megbecsült szikvizes volt a városban. Aztán apránként mindent kapott kölcsön az ismerősöktől, barátoktól, hogy elindíthassa a kisipari szódagyártást. A szódásüvegeket például az egykori vevői adták össze, hogy el tudja kezdeni a munkát. Ezt azért is fontos leírnom, hogy érthető legyen: nem 1956-os kollaboráció, vagy bármiféle behódolás kapcsán kapott iparigazolványt és kisipari lehetőséget Bene József, hanem azért, hogy a nép azt lássa, hogy Kádár nem annyira követi a szovjet mintát, mint Rákosi és bandája. Ha nem lett volna szegény öregem, nagyon megbecsült ember a városunkban, akkor persze nem sikerült volna beindítani a szódásműhelyt, hiszen semmiféle támogatást nem kapott sem a Városi Tanácstól, sem az államtól. Sőt az előzőleg államosított vagyonából sem adtak neki vissza semmit.

Kicsit elkalandoztam, de térjünk csak vissza a szegedi Dózsa Györgyről elnevezett általános iskola hetedik osztályához. A jeles időpont 1966 ősze, amikor éppen a tízedik évfordulója közeledett annak a hősi szabadságharcunknak, amit a Rákosi-Gerő klikk embertelensége, a bolsevik párturalom tűrhetetlensége, s az éhes tömegek kiábrándulása okozott.  Bármennyire is kicsi gyerek voltam, megéreztem a felnőtteken azt a lelki felszabadulást, amit a Pesti Srácok (nem a mai digitális orgánum!) kitartó küzdelme jelentett a környezetem számára. Jelen voltam például a szegedi Anna kútnál a nővérem kezét fogva akkor, amikor a MÁV üzemvezetőség épületének tetejéről lefűrészelték a gyűlölt vörös csillagot. Így a tízedik évfordulóra a sorskérdéseinket igen szabadon felsorolt pontokba szedve készítettem a számtanfüzet legutolsó lapjára egy „röpcédula tervezetet”. Mindez 1966 szeptember végén történt, sajnos éppen akkor, amikor a bátyám disszidálása okán házkutatást jöttek tartani hozzánk a rendőrnyomozók.

Gondolom találtak is valamit, szokás szerint.

Igen. S vajon milyen bűnjelet találtak meg a rendőr elvtársak? Az én számtanfüzetemet! Jártam is hetekig a rendőrségi kihallgatásra szegény Édesapámmal, akit persze szerettek volna valahogy az ügybe berángatni, s engem állandóan fenyegettek, hogy elvisznek egy javító-nevelő intézetbe. Én azonban kitartottam az eredeti vallomásom mellett, hogy egyedül írtam és valahol hallottam ezekről, de már arra nem emlékszem, hogy hol. Végül ez lett a szerencsém, mert még épp 14 év alatti voltam akkor, így büntethetőséget kizáró ok megmentett a komolyabb retorziótól. Ám az általános iskola elvégzése után, nem mentem gimnáziumba, hanem beiratkoztam az úgy nevezett inasiskolába, hogy vasesztergályos legyek! Később ez nagyon jól jött, főleg amikor felvételiztem az egyetemre, mert a jelentkező lapra azt írhattam, hogy szakmája esztergályos, utolsó munkahelye a Szegedi Konzervgyár TMK műhelye, mert jelentkezéskor éppen a néphadseregben ténykedtem, mint munkaszolgálatos. Persze ilyenkor jönnek az ellenérvek, hogy munkaszolgálat csak a Horthy korszakban volt és ott is csak a zsidóknak. Ez persze azért érdekes, mert erről sem nagyon beszél senki, hogy a kádári kommunista rendszer számára mi, az osztályidegenek, a megbízhatatlanok, munkásalakulatokba lettünk besorozva, s bizony velünk építették pl. a Füredi úti lakótelepet, illetve Újpalotát is!

Egy kicsit még térjünk vissza ahhoz az inasiskolához. Akkoriban mi történt veled?

A szegedi 600. számú Ipari Szakmunkásképző Intézetben végeztem, úgy, hogy abban a Szegedi Vas és Fémipari KTSZ-be jártam gyakorlatra, ahol 1956-ban az egyik nagybácsikám volt a munkástanács elnöke. Szegény le is húzott érte vagy 5 évet.

Érettségi bizonyítványt az újszegedi Rózsa Ferenc gimnáziumban szereztem, s közben a Szegedi Konzervgyárban dolgoztam. Én így gyerekkoromban is sokat segítettem a családi szikvízgyártásban, sőt a hétvégén, amikor nem a konzervgyárban dolgoztam, mindig besegítettem a szüleimnek. Mégsem azt választottam hivatásnak, hanem a beat korszak divathulláma miatt amatőr zenekarozással töltöttem a hétvégi estéket.

Egy soul-blues zenekar tagja voltam, amikor megérkezett a katonai behívóm 1973 decemberében, majd a leszerelésem után ott folytattam, ahol abbahagytam. Bár kevés időm maradt a zenélésre, mert miután felvettek ugyan az egyetemre, mint „munkás”, de nem szereltek le szeptemberben, így át kellett kérjem magam estire és az egyetemi előadások a munka mellett nagyon lekötöttek. El is jött az idő, hogy 1976 nyarán teljesen szétesett a zenekar. Mivel nem tudtam helyette másikat állítani, így a park igazgatónője javasolta, hogy gyorsan képezzem ki magamat diszkósnak. Így lettem diszkós, amire fel is tudtam felhasználni az Országos Rendező Irodánál megszerzett előadóművészi működési engedélyemet. Ebből a szempontból rendezettebb volt a helyzet, mint ma.

Bezzeg 1981-ben, amikor Szegeden megalapítottam a Tisza gyöngye Night klubbot Simon Ernővel, nagyon fontos volt a diszkós vizsgám, mert épp az adott a szórakozóhelynek színvonalat, hisz Budapest után az lett az első hely ahol a legmagasabb kategóriával rendelkező házigazda forgatta a lemezeket. De amikor rájöttem, hogy az üzlettársam besúgó, akkor leléptem mellőle, bár az is igaz, hogy közben jelentős összeggel károsított meg. A következő hónapban már a Szőke Tisza hajó-bárt üzemeltettem a Tiszán egy másik üzlettársammal, s azt egészen 1985-ig vittem. Ám nem tudtuk, hogy „tejelni” kellene az elvtársaknak és így a jól bejáratott üzletet elvitte előlünk, aki tudott erről.

Nem sokkal előtte diplomáztam, s újra jött az arculcsapás. Mikor doktorrá fogadott a kar dékánja, azért még odasúgta nekem, hogy „Ugye tudja, hogy a szocialista Magyarországon magának nem lesz jogászi állása soha?” Erre szerényen csak annyit mondtam, hogy „másra nem is számítottam”!

Ezt követően behakniztam az országot, és anyagilag nem is hiányzott a jogi pálya, viszont a történeti alkotmányosság témája nagyon is foglalkoztatott, s azt kezdtem hobbi szinten kutatgatni. Írtam is a témában tanulmányt és könyvet is.

1992-ben annyira felháborodtam az ukrán alapszerződésen, hogy az FKGP Szeged-dorozsmai szervezetébe kértem a felvételemet. Be is fizettem kéthavi tagdíjat, azonban Pesten járva felkerestem a párt székházat és bejelentkeztem a frissen megválasztott elnöknél, Torgyán Józsefnél. Felajánlottam neki a Szent Koronáról való kutatásaimat és jeleztem, hogy azt állami főhatalomba kell a kisgazdapárt segítségével visszahelyezni. Azt reméltem, hogy egy jogásznak nem kell különösen magyarázni a történeti alkotmányosságot, de Torgyán József átküldött Virágh professzorhoz, aki meghallgatott, s azt mondta, szerinte nem fogja a pártvezetés elfogadni azt, amit én szeretnék. Csalódottan tértem haza, akkor még Szegedre, s meg is állapítottam magamban, hogy a pártok nem a népképviselet megvalósítói, hanem a részképviselet eszközei csak!

Talán úgy 2000 körül kerülhettem kapcsolatba a Szabad Magyarországért Mozgalommal, s Takács András elnököt meg is hívtam Szegedre előadni a Magyar Vidék 1956-os szervezete klubhelyiségébe, ahol a szegediek valóban nemzeti elkötelezettségű rétege járt eszmét cserélni.

Ám térjünk csak vissza a nyolcvanas évek közepére, amikor lassan ugyan, de bezártak előttem minden lehetőséget Szegeden az elvtársak. Szerettem a szülővárosomat, így nehezen szántam el magam arra, hogy Budapesten keressek vállalkozási lehetőséget, de addigra megtakarításomat elvitte a Soleil nevű vállalkozásom, hiszen a törvények ellenére és a pártvezetés nyomására állandóan akadályoztak. Mivel minden tartalékom elfogyott, így a nulláról kellett újrakezdenem. Először Pesten az ún. Csillagfény Diszkóban próbálkoztam, de ott is ment a „lehúzás”. Szerencsére a pesti Jurta színházban kaptam egy komolyabb lehetőséget, amit sajnos egyik napról a másikra bezártak, természetesen politikai okokból. Később a Práter utcai Füvészkert presszó üzemeltetési jogát nyertem el akkori élettársammal. Ott azonban a lakók állandóan feljelentgettek, s így át kellett tennem a vállalkozást a MOM sporttelepére, Budára. A Csörsz utcában 1987-ben született meg a MOMENT DISZKÓ márkanév, s ott nevelődött ki jó pár még ma is dolgozó lemezlovas. Azonban ezt sem tudtam hosszabb távon megtartani, mert amikor már nagyon beindult, sok lett az irigykedő. Még egy kísérletem volt a Rákóczi úton, de annak is gyorsan vége lett. Eközben megszületett a kisfiam, aki szerencsére ma már ügyvéd Budapesten. Én viszont ismét nulláról kezdve kerültem le Szolnokra, ahol a Moment-Ibiza klubot egészen 2006-ig működtettem, s az ifjúsági szórakoztatás mellett közéleti kávéházat is vittem, ahol a magyarság akkor még élő legendái is szerepelhettek, Rácz Sándortól, Csurka Istvánig szinte mindenki, akit akkor a fősodratú média nem akart szerepeltetni.

Ebben a Közéleti Kávézóban ismerkedtem össze a később kisgazda elnökké választott Kovács Istvánnal, aki rendszeres látogatója volt az esteknek, s ott lett megtartva 2002-ben az a kisgazda nagygyűlés, ahol megválasztottak a friss elnök javaslatára a párt főtitkárának.

Bevallom nehezen fogadtam el a tisztséget, sőt azzal a feltétellel, hogy csak addig vállalom, amíg az átadás-átvétel megtörténik. Mindez azonban nem történhetett meg, hiszen a székházon kívül semmit nem tudott átvenni Kovács István elnök, mert elődei mindent széthordtak. Én, ahogy vállaltam, 3 hónap múlva átadtam a helyemet, de dolgoztam tovább az elnökkel. Ám a kisgazdák ügyeit, gyorsan lezárta a „független” bíróság és egy teljesen küldött személyt, egy bolsevik televíziós bemondót jegyzett be elnöknek. (Nem is szerepel más a Wikipédiában erről az időről, csak ennyi: „A mandátum nélküli pártot az ezt követő években különféle belső konfliktusok jellemezték, melyek ugyanakkor már nemigen keltették fel a szélesebb közvélemény érdeklődését”.) Miután többször voltam levezetőelnöke a pártvezetőség üléseinek, látnom kellett, hogy az EGO vezette pártpolitikusok, nem a nemzetet akarják visszaállítani, szolgálni, hanem a saját egyéni érdekeiket gondolják megerősíteni.

Visszakanyarodva az időben, a katonaéveidben sem volt egyszerű az életet. Mesélj erről az időszakról.

Jól emlékszem még, hogy a sorozáson megkérdezte tőlem egy tiszt, hogy vannak-e rokonaim nyugaton, és levelezek-e velük? Természetesen az igazat mondtam, mire közölte, hogy nem válthatok a katonaidőm alatt levelet a bátyámmal, mert ő az USA-ban él. Persze erre azt feleltem, hogy senki sem tilthatja meg, hogy a testvéremnek levelet írjak, még maga a néphadsereg sem! Nos, azonnal eldőlt, hogy nem visznek első lépcsős alakulathoz, hanem a „lapátos brigád” tagja lehetek csak. Akkoriban még két éves volt a katonaság és nekem éppen ott jutott eszembe, hogy „miért ne most jelentkezzek a szegedi egyetem jogi karára”?  Persze nem ment egyszerűen semmi. Az írásbeli felvételire kiügyeskedtem, hogy kapjak eltávozási engedélyt, de a szóbeli vizsgára nem tudtam volna elutazni a Fáy utcai laktanyából, ha nincs egy tiszta kezű és fejű továbbszolgáló tiszthelyettes, az emberséges: Kamicsár Ernő. A felvételim tehát így sikerült, azonban a katonaidőm csak decemberben járt le, az egyetem pedig szeptemberben kezdődött. Jaj, micsoda hajcihő kezdődött a laktanyában, amikor Kuti elvtárs – a zászlóalj parancsnoka – rádöbbent, hogy sikerült az éberségét kijátszanom. A felvételi kérőlapon ugyanis a „munkahely” ajánlásának is szerepelnie kellett, Nekem a legtöbb nem komcsi főtiszttel jó volt a kapcsolatom, így Windics őrnaggyal is. Ő alá is írta a jelentkezési lapomat, sőt még egy szép ajánlást is kanyarított hozzá. Amikor mindez kiderült, Kuti elvtárs (dehogy volt nekem elvtársam az a szemét) lehívatott az irodájába és ordított vagy félórát velem. Már csak arra emlékszem, hogy visszatérő refrénje volt a félórának, hogy: „Mit is képzelsz? Egy kapitalista fattyút soha nem engedek el a termelés frontjáról!”

Nos, be is váltotta fenyegetését. Amikor december 15-én megjött az egész zászlóalj minden katonájának a leszerelő parancsa, én addigra már a helyőrségi fogdában dolgoztam Budaörsön. A harmadik napon egy jókora páncélszekrényt cipeltünk, megbotlott a társam és a vasszekrény szinte teljes súlyával ráesett a lábamra. Amikorra visszavittek minket a budaörsi fogdára, már a csillagokat láttam, úgy fájt. Ám hiába kértem az ügyeletes tisztet, hogy vigyenek be a honvédkórházba. Közölte, hogy csak az alakulatom intézheti ezt az ügyet. Felhívta őket, azok azonban közölték vele, hogy Kuti alezredes ebből a nagy távolságból is meg tudta állapítani, hogy én bizony csak szimulálok. Az este folyamán már annyira fájt a lábam, hogy nem tudtak tőlem a többiek sem aludni, így az ügyeletes felhívta az alakulatom felettes szervét a dandárparancsnokságot. Szerencsémre az ügyeletes tiszt azon az éjszakán éppen a dandár jogásza volt, aki ismert és kocsit küldött értem. S mialatt engem orvosok gipszeltek a Honvédkórházban, a sofőr elhajtott a Fáy utcába, s megnézte, hogy minden kocsi ott állt bent a telephelyen. Ezt követően jelentette ezt az ügyeletesnek, aki felhívta őket azzal, hogy küldjenek értem azonnal egy autót, de erre az volt a válasz, hogy nincs bent egy sem a telephelyen, s a parancsnokuk meg is tiltotta, hogy engem visszavigyenek oda. Ugye ezek után könnyű kitalálni, hogy Kuti alezredesnek ugrott az egész évi prémiuma. Képzeljük csak el a másnap reggel 7 órát, amikor a laktanyában már kizárólag a tisztek és a tiszthelyettesek sorakoznak fel a parancsnoki eligazításra, s én hónom alatt két mankóval megjelentem, és közöltem a tisztekkel, hogy a leszerelő papírjaimat most azonnal ki kell adják, mert Kuti elvtárs nem csak hazudott a felettesének, hanem szabálytalanul azon a napon utalt be a fogdába, amikor már itt volt a leszerelési parancsom. A jelenlevők, akik talán még nálam is jobban utálták a „drága” Kuti nevű parancsnokukat, így majdnem megtapsoltak, amikor kiléptem a laktanya kapuján.

Miért is utált engem ez a Kuti nevű, alezredes ruhában pózoló, komcsi féreg? Először talán csak azért, mert a zászlóalj beat zenekarával nyertünk egy-két oklevelet, s olyankor napokig távol voltunk és nem dolgoztunk az építkezésen. Ráadásul minden bizalmas írást elolvashatott rólam, tehát tudta ki vagyok. Harmadsorban pedig az is lehetett az utálatának az oka, hogy találkoztam egy hétvégi kimenőm alkalmával a velem azonos korú fiával, akivel egy igazán jót beszélgettünk. Ráadásul azt is nehezen nyelhette le a marharépa – ez egyébként az ő kedvenc kifejezése volt a katonáira –, hogy belőlem egyszer jogász lesz, s neki bizony már akkoriban nagyon sok piszkos pénzügye lehetett, mert két vagy három év múlva sikkasztóként le is csukták egy időre.

S most beszéljünk a Kossuth-térről. Gondolom izgalmas időszaka lehetett az életednek?

Ellenzékiségem soha nem volt titok, hiszen még a KISZ-be sem léptem be, sőt a

„szabad világ” zenéit gyűjtögettem. Sajnos későn vettem észre, hogy ezzel

a tevékenységgel akaratlanul is idegen kultúrát, s a „globalistákat” segítettem.

1992-ben, az ukrán alapszerződés miatti naivitásomban a FKGP tagja, majd a Torgyán utáni korszakban országos alelnöke is lettem. Ugyanis a hamisan megnevezett „rendszerváltás” után cégvezetőként dolgoztam folyamatosan, s jól láttam a gazdasági maffia kiépülésének stációit és a politikai osztály gyávaságát és a nemzeti sorskérdések megoldásának elodázását. A MIÉP és a KDNP egy alkalommal felkért önkormányzati képviselőjelöltnek Szegeden. S annak ellenére, hogy akkor már éppen tíz éve dolgoztam Szolnokon, mégis a legnagyobb százalékot sikerült elérnem a fenti szervezetek nevében induló jelöltek közül, de sajnos az sem volt elég ahhoz, hogy képviselő legyek.

2000-től már részt vettem a Siklaky István közgazdász szervezte Összefogás a Fennmaradásért Mozgalom, majd a Romhányi László vezette Országos Nemzeti Bizottmány munkájában is, sőt tagja lettem a történelmi alkotmányosság és a jogfolytonosság helyreállításáért küzdő Nemzetgyűlésnek, ahol Csongrád megyét képviseltem követként.
A Nemzetgyűlésben komoly munka folyt a történelmileg kialakult alkotmányos jogelvek alapján a teljes intézményrendszer átalakítása érdekében, ám az sem vezetett sikerre, mert a vezetőinket egymás után el kellett temetnünk. (?)

A kisgazdákból viszont 2004. december 5-én ábrándultam ki végleg, s azt követően, pártpolitikával nem, NEMZETPOLITIKÁVAL azonban hajlandó vagyok foglalkozni, sőt szerintem az az egyetlen értelmes politikai munka ma.

A magyarok VII. Világkongresszusán is szerepeltem előadóként, s az „Államjogi problémák és megoldásai” c. dolgozatom váltott ki nagy vitát, s az összefoglaló kötetben meg is jelent az anyag. Ebben egy olyan javaslatom volt, hogy állítsuk vissza a történeti alkotmány alapján a felsőházat, elkötelezetten nemzeti-civil követekből.

Én valójában mindig is közéleti ember voltam, vagyis politizáltam, sőt amikor diszkóztam akkor is a legkeményebb ellenzékiség jellemezte a munkámat. Sajnos akkor még nem érzékeltük, hogy a nyugat is legalább annyira aljas és gátlástalanul pénz-globalista, mint az édestestvére, vagyis a vörös bolsevizmus. Ám azzal, hogy a hatalmas naivitásom hatására felrohantam Budapestre és kiálltam a Kossuth térre a „fletó-hazugság rendszere” ellen szónokolva, ugrott az ügyvezetői állásom a szolnoki cégnél. Nekem azonban a nyugdíjkorhatárig, akkor még pár évem volt hátra, s így kényszerből, az őrző-védő igazolványom segítségével a szegedi egyetemen helyezkedtem el, mint portás. Így történhetett, hogy onnan mentem nyugdíjba…

No de térjünk vissza a Kossuth téri szerepemhez. Az őszödi beszéd rádiós elhangzása épp a kertemben munkálkodva ért. Azonnal kirohantam Szegeden a főtérre, ahol Halász József kapott el azzal, hogy azonnal menjünk Pestre! Nekem sem kellett több, autómba ültünk és este 9 óra után ott voltunk a Kossuth téren. A színpadon éppen egy értelmiségi kinézetű, szemüveges úr beszélt, aki megkérdezte mikrofonba, hogy

van-e esetleg valaki, aki szeretne hozzászólni. Mivel senki nem jelentkezett, én odamentem hozzá. Bemutatkoztunk, s azóta barátok vagyunk, sőt harcostársak. Ő Gonda László, akiről kiderült, hogy Németországból hazatért mérnök. Átadta nekem a mikrofont és beszélni kezdtem. Magam is csodálkoztam később azon, hogy a Szent Koronáról, mint a történeti alkotmányosságról mondott gondolataimat mennyire „vette” a tüntető tömeg. Mivel a Szabad Magyarországért Mozgalom tagja voltam, rövidesen kiderült, hogy ott van Takács András, Fáy Árpád, Tatár József, Fáber Károly, s mások is. Vagyis a gyorsan odasereglő kisgazdapárti ismerősök mellé egy sor nemzeti elkötelezettségű ember is megjelent, nem engedtek haza és így kénytelen voltam ott aludni a kocsimban. Másnap Takács András, Molnár Tamás felkértek minket, hogy tartsuk a frontot a színpadon, mert nagyon gyorsan meg kell szervezni a tüntetés bejelentését a rendőrségen, meg kell szervezni a sajtótájékoztatókat, a hangosítást, sőt kell egy normális színpadot is szerezni, mert ami ott volt azt elvitte a tulajdonos. Mivel a demonstrációszervezésnél szükség volt rám, így tovább is maradtam és valóban elhittem, hogy végre lehet hajtani a tömegnyomással a valódi rendszerváltást. A mi ketten Gonda Lacival a színpad rendjének a feladatát vállaltuk, és ezt az utolsó napig teljesítettük is! Molnár Tamás vállalta el a napi sajtótájékoztatók megszervezését, Takács András a rendőrséggel való állandó kapcsolatot. Toroczkai Lacit s Balog Barnát is megszavaztatta Takács a Magyar Nemzeti Bizottság ügyvivőinek a tömeggel úgy, hogy azok a személyesen nem voltak jelen, így a 4 fős ügyvivői testületet szinte állandóan, csak Takács képviselte egyedül.

Sok tanulsággal szolgált az az időszak, mert rájöttem, hogy sokan nem azért jöttek, mert jó irányú változást akarnak elérni, hanem csak szerepelni akartak! Az igazi nagy hibát azonban akkor követtem el, amikor szerződve a MVSZ vezetésével, megkérdeztem Patrubány Miklós elnök urat, hogy kezdjünk-e bele egy civilmozgalom szervezésébe? Gyűjtsük-e össze azoknak az elérhetőségét, akik pártonkívüliek, de szívesen belépnének egy nemzeti elkötelezettségű civilmozgalomba? Az elnök válasza az volt, hogy ne „mert nem tudni, hogy kinek a kezébe kerülnek az adatok!” Kár, hogy így történt, mert ma egy erős nemzeti civil közösség lenne, amely erőteljesebben tudna nemzetépítést folytatni.

Október 23-a előtt többször összeszólalkoztam Takács Andrással, mert neki mániája volt a rendőrséggel való tárgyalás. Én többször jeleztem neki, hogy nem vagyunk mi bűnözők, vagyis ha a politikusok akarnak velünk tárgyalni, akkor szívesen megyek, de a rendőrségre ne hívjon. Ám két nappal az akkor már alaposan meghirdetett NEMZETGYŰLÉS előtt, vagyis október 21-én Molnár Tamás jelezte, hogy most mégis menjünk be, mert az nagyon nem lesz jó, ha csak Takács írja alá a megállapodást arról, hogy milyen módon maradhatunk ott a téren október 23-án is. Ha jól emlékszem öten mentünk be, Takács, Molnár, Gonda, Fáber, én. A tárgyalóteremben kiderült, hogy Lapid Lajos dandártábornok, vezeti a megbeszélést, ahol a kormány részéről is volt egy személy. Viszont rögtön hátrányos helyzetbe kerültünk, mert a négy ügyvivő egyike (Balog Barna) előző nap beküldött egy nyilatkozatot a három másik ügyvivő aláírásával, hogy megvonják a bizalmat Takács Andrástól és kizárják a Magyar Nemzeti Bizottság 2006 ügyvivői közül. Lapid Lajos Molnár Tamás elé tette a nyilatkozatot, hogy valóban ő írta-e azt alá, s azonnal kiderült, hogy Tamás nem tudott róla, tehát Balog Barna önkényesen intézkedett és a másik két személy nevében aláhamísította a nyilatkozatot.  Ez után azonban gyorsan kiderült, hogy csak biodíszletnek kellettünk és Takács rövid úton megegyezett Tom Lapid izraeli titkosszolgálati vezető unokatestvérével.

Az MTI közleményben persze hazudtak egy nagyot, mert azt írták, hogy: „a hajnali órákban a rendezvény szervezői a rendőrséggel kötött megállapodást nem tartották be, a tűzszerész egységek a demonstráció területét nem tudták átvizsgálni, így Budapest rendőrfőkapitánya elrendelte a tér kiürítését.”

A tény azonban nem ez volt! A megállapodásban az szerepelt, hogy mindenki kivonul a térről a tűzszerészek egy órás átvizsgálása idejére, és ez meg is történt úgy, hogy pár beteg ember a kórházsátorban maradt, s mi a rácsokkal körbevett tér bejárati részén vártuk a tűzszerészeket, azok azonban nem jöttek. Lapid pedig közölte Takáccsal, hogy nem tartottuk be a megállapodást így tömegoszlatást fog végrehajtani. Amikor ez elhangzott felháborodva szóltam rá Lapid Lajosra, hogy a gyülekezési törvény szerint a rendőrségnek segíteni kell, ha a rendezők erre felkérik, és most felkérem arra, hogy a bent maradt három személyt hozzák ki, mert ők a mi felkérésünkre nem mozdultak meg! A bent maradók közül az egyik a több ezer forintos napibérrel megfizetett orvosunk volt, a másik Rozgics Mária a Magyar Jövő című újság főszerkesztője. A harmadik személyre már nem is emlékszem. Azért a józanul gondolkodó embernek fel kell tennie a kérdést: Vajon miért maradtak bent ők hárman, amikor egyértelmű volt, hogy a Takács által megkötött megállapodásban az szerepel, hogy mindenkinek ki kell mennie a tűzszerészek átvizsgálási ideje alatt? Van-e a bent maradásnak bármilyen ésszerű indoka? Mert ha bent marad a teljes tömeg, akkor az egészen más. Egyébként Lapid a felkérésemre, nagy szemekkel ránézett Takács Andrásra, mintha tőle várna valamilyen nyilatkozatot, de András hallgatott, mint a sír, és a műveleti parancsnok erre otthagyott bennünket, visszakiabálva, hogy „most már késő, oszlatás lesz és kész”!

Mindenesetre a rendezők részéről még a megállapodásban nyitva álló idő, vagyis hajnali két óra előtt, legalább 15-20 perccel kértem a rendőri segítséget, amit Lapid teljesen figyelmen kívül hagyott, tehát nem is akarták betartani a megállapodást, mert valószínű azt a parancsot adta Gergényi, hogy a tüntetők nem maradhatnak a téren, s találjanak valamilyen okot a tér kiürítésére! Nézzük csak meg, hogy mit is tartalmaz erről az ún. Papp jelentés: „Október 23-án 00.30 órakor dr. Lapid r. dandártábornok utasítására a REBISZ Bevetési Parancsnokság teljes személyi állománya részére (45 + 760 fő) riadó lett elrendelve. Berke János r. ezredes vezetésével a bevetési osztályok 4 db vízágyúval, 1 db AWGL-el kivonultak a Budapest V. kerület Kossuth térre. A kiérkezést követően dr. Lapid r. dandártábornok közölte Berke r. ezredessel, hogy a demonstrálók, mintegy 200 fő, nem hajlandó elhagyni a Kossuth teret, nem tudják végrehajtani a tűzszerészeti és biztonsági átvizsgálást, ezért ki kell őket szorítani a területről. Berke r. ezredesnek a feladat végrehajtását testi kényszer alkalmazásával rendelték el, de egy esetleges agresszív fellépés esetén a lőfegyverhasználat kivételével minden kényszerítő eszköz alkalmazására is utasítást adtak…”

Ebből az idézetből is látszik, hogy Lapid hazudik a feletteseinek, és a sajtónak is. Nagyjából 4-500 fő vonult ki a területről békésen és a kint visszatérésre várakozó tömeget pedig egy 1000 fős erősen beöltözött kommandós egység kezdte meg kiszorítani a Lánchíd irányába. Közülünk pár embert előállítottak, és néhány demonstrálót tettleg is bántalmaztak a rendőrök. Gergényi Péter főrendőr és főhazug azt állította a Nap-keltében hogy: „miután a tüntetők nem engedték be a tűzszerészeket, szerény személyem elrendelte a kiürítést”. A főkapitány elmondta, hogy a rendőrök terület átvizsgálása során számtalan közbiztonságra veszélyes eszközöket találtak: kődarabokat, lándzsákat, késeket, és zokniba töltött faszenet, ami benzinnel lelocsolva Gergényi szerint bombaként funkcionálhat.  (Azt ugye nem kell mondanom, hogy ezt állítani még egy civiltől is óriási butaság lenne, nem hogy egy állítólagosan képzett főrendőrtől!)

A BRFK vezetője tehát a Kossuth teret műveleti területté nyilvánította, de arról nem beszélt, hogy a NEMZETGYŰLÉST meghirdető tömeg visszatérhet-e a térre. Reggel hét órakor a rendőrség újabb tömegoszlatást hajtott végre a Nádor utca elején, miután az ott tartózkodók nem hagyták el a helyszínt, ezért mintegy háromszáz rendőr sorfalat állva szorította ki az embereket. Én onnan a Corvin közbe mentem útközben érintve a Szent István bazilikát, ahol Papp Lajos professzorral is beszéltem, hogy szerinte mit kellene csinálnunk, hogy meg tudjuk tartani a NEMZETGYŰLÉST, de erre neki sem volt semmilyen javaslata. A Corvin közi rendezvény után az Üllői úton vonultunk be a Kálvin térig, majd a Múzeum körúton haladtam a Deák tér felé, s onnan értem kb. 15 óra körül az Alkotmány utcába ahol a Kossuth térre visszatérni szándékozó és a Himnuszt éneklő tömeget éppen elkezdte rendőrség kiszorítani, mert valószínűleg parancsot kaphatott, hogy a NEMZETGYŰLÉST mindenképp meg kell akadályozniuk! Az Alkotmány utcából a Bajcsy-Zsilinszky utca irányába nyomtak bennünket és a rendőri művelet során könnygázgránátot is alkalmaztak ellenünk, s engem úgy telibe talált a könnygáz, hogy valaki kivezetett a tömegből, és egy mellékutcán egészen az örökmécsesig kísért. Körülbelül egy óra múlva csatlakoztam ahhoz a nagyjából ezer főhöz, akik az Andrássy út irányába mentek a Bajcsy-Zsilinszky úton.  Egészen a Deák tér sarkáig jutottam ahol ismét megkaptam a könnygázgránátot, ám akkor már annyira marta a szememet, hogy szinte négykézláb kellett egy ismeretlen jóakaróm segítségével egészen a Semmelweis utcáig menekülnöm, mert tudtam, hogy ha a rendőrök elkapnak, akkor annak rossz vége lesz. Nagy nehezen bejutottam a Magyarok házába megmosdani, mert alig láttam. A szemem csak hosszú idő múlva nem csípett, s csak akkor kezdtem valamennyire látni. Közben Megérkezett a házba a „maroknyi székely”-nek nevezett társunk, akinek átlőtték az arcát gumilövedékkel. Akkor derült ki, hogy a rendőrök a Károly körúton a tömegoszlató kötelékből már vadászfegyverrel is lőttek a tömegre. Ahogy a véres arcú Bardóczy Csaba elmondta a „SZABADSÁG” feliratból barikádot építettek a Károly körúton és a Deák téren a kiállított T-34-es harckocsit beindították, amely a rendőri oszlatósorfal irányába indult el. A tömeg erre már ujjongott, ám a harckocsi egyszerre hirtelen megállt a rendőrsorfaltól még távolabb, de erre a rendőrök lerohanták és könnygázgránátot-gumilövedéket lőttek rá folyamatosan, sőt a búvónyíláson keresztül a harckocsi belsejébe is dobtak könnygázgránátot, majd kiemelő alcsoport alkalmazásával a harckocsi vezetőjét elfogták.  Én addigra valamelyest rendbejöttem a Magyarok házában, s a Rákóczi út felé néző erkélyére vittünk ki Patrubány Miklóssal és Rácz Sándorral egy hangosító berendezést, s az éppen véget érő Fidesz nagygyűlés résztvevőit tájékoztattuk arról, hogy a Deák térnél lovasroham és szemkilövetések történtek. (A tömeg természetesen nemhitt nekünk!)

Túl azon, hogy egy teljesen illegitim államot és annak hazug miniszterelnökét védte a rendőrség, még meg is akadályozta a közvetlen demokrácia legfontosabb intézményének a NEMZETGYŰLÉSNEK a létrejöttét. Mindezen népellenes fellépések miatt meg kell állapítanunk, hogy még a saját szabályrendszerüket sem voltak képesek megtartani! A csapaterős tevékenység több elemében is szakszerűtlenség mutatkozott, nem volt minden rendőrön azonosító szám, ismeretlen helyről érkeztek, és idegen nyelven beszélő személyek is voltak a magyar állampolgárokra támadó rendőrök között. A rendőri vezetés és a műveletben részt vevő személyi állomány nagyfokú leterheltségéről és túlhajszoltságáról árulkodott maga a rendőrségi vizsgálat is! Ezek együttesen hozzájárultak az ismertté vált egyéni „rendőri túlkapások” bekövetkezéséhez, sőt a lebukott miniszterelnök által megkövetelt rendcsinálási kötelezettség vezethetett a rendőrségi lovasrohamhoz, sőt a szemkilövetésekhez is. Sajnos ezek a bűnök is következmények nélkül maradtak, mert az igazi hatalom nem a hazai politikusok, illetve a mindenkori kormány kezében van, hanem a háttérhatalom bankárkaszti lobbistái irányítják a törvényhozást és a kormányt is!

Mi történt veled a következő években?          

2006 szeptember 18-tól, majd két esztendeig – a Kossuth tér eszmeiségét képviselve -, a nemzeti civil ellenállás szervezésében vettem részt. A Kossuth tér moderátoraként a Magyarok Világszövetségével megkötött együttműködési szerződés egyik kezdeményezője és aláírója is voltam, ám be kell látnom, hogy valódi eredményt nem tudtam/tudtunk elérni. Jelenleg a Kárpát-haza Nemzetőrség, a Szent Korona lovagrend tagjaként, a Történelmi Vitézi Rend tiszteletbeli tagjaként és a Magyar Nemzeti Bizottság 2006 tiszteletbeli elnökeként, valamint a szegedi kisközösség alapítójaként és a Nemzetegyesítő Mozgalom civil (vagyis pártonkívüli) és fizetés nélküli szóvivőjeként munkálkodom.  E mellett még a Magyarok Világszövetsége és a Magyarok Szövetsége – Nemzetépítő Népmozgalom aktív „munkásaként” is próbálom, ezen nemzeti szervezetek munkáját összehangolni, s a Nemzeti Hírháló és a Kárpáti Harsona, Nemzeti Internetfigyelő és a Nemzetegyesítő Mozgalom, stb. honlapokon jelennek meg írásaim, amelyek a helyi önszerveződés szükségessége, a nemzeti látókör szélesítése és az alkotmányos magyar államiság helyreállítása témakörökben mozognak általában. Ezen honlapok olvasását ajánlom azok számára, akik alaposabban szeretnék megismerni a gondolkodásomat. Talán e munkáim voltak az okai annak, hogy a Nemzetegyesítő Mozgalom (rövid nevén NEEM) meghívott pártonkívüli szóvivőnek.

Én minden írásomat felajánlom a nemzet szolgálatára, mert a nemzeti gondolat soha nem plagizálható! A magyar értelmiségnek a legnagyobb alázattal, de az igazsághoz való könyörtelen ragaszkodással kellene felül emelkedniük minden szándékon, amely közéleti megosztásunkat eredményezi! A maradék magyarul gondolkodónak, tollforgatónak, nem lehet már megsértődni, kivonulni, hanem ki kell állni a nemzet igazságáért, az alkotmányos jövőért, a gyermekeinkért, unokáinkért! Mert ez az óriási felelősségünk! S e felelősség miatt fogadtam el a Nemzetegyesítők felkérését. Adja az Isten, hogy céljainkat elérjük, az értékelvű Nemzet valóban egyesüljön, hogy a törvényhozásba mielőbb csak pártonkívüli népképviselők – vagyis visszahívható választókerületi követek – ülhessenek be! Hiszen ezzel megvalósulna a reklám-demokráciától való rugalmas elszakadás, illetve ezzel párhuzamosan visszatérhetnénk a Történeti Alkotmány igazságos jogelveihez, ami egyúttal a történelmi magyar államok sorához való visszatérést is jelenthetné.

A könyveidről szeretnék most röviden néhány szót hallani.

A könyveim közül mindegyik a magyar megmaradást szolgálja, ha a történeti alkotmányról írok, pl. az Emelkedjünk magyarrá! – című munkámban, akár a Fejlődés vagy forradalom? – címűben, vagy a Zsidó-kérdés magyar szemmel-ben is. Természetesen legelső könyvem, melynek címe Nyertesek, vesztesek – volt, szintén a magyar megmaradást kívánta szolgálni, hiszen a magyar ember nem tud élni az igazság nélkül, s így az alcíme annak a kötetnek stílszerűen így szólt: Az igazság létező, de a hazugságot kitalálják!  Abban a könyvben tettem világossá, hogy a hazai pártpolitika foglya annak a helyzetnek, amit globalista világerőnek, vagy másképpen bankárkaszti monetáris diktatúrának szoktam nevezni. Bevezető sorát George Orwelltől kölcsönöztem, aki szerint Az egyetemes hazugság korában az igazság kimondása forradalmi tett.” – ám ma hozzátenném azt is, hogy forradalmak viszont mindig csak háttérrel, leginkább szabadkőműves háttérrel születnek meg, s erre Hannah Árendt mondata világít rá:„Önkényes minden hatalom, melyet nem alkotmányosan hoztak létre….”

Így talán könnyen érthető, amit a könyv hátsó borítóján idézek Bibó Istvántól: „A hatalom demoralizál, tehát ellenőrzésre szorul!” S ezt a GiK csoport 2010 év elején készült felmérése is bizonyítja, amely szerint: „Minden 10 megkérdezettből tehát csaknem 10 szavazott a tűzoltókra, de politikusra csak egy!”

Végezetül, arra kérlek, hogy egy rövid mondatban foglald össze a hitvallásodat az olvasóknak.

Én magam politikus vagyok, DE nem pártpolitikus, hanem nemzetpolitikus. Vagyis nem a pártpolitikát, nem a mások legyőzését, hanem a közjót és a közügyek tisztességes intézését tűztem zászlómra, akár a Nemzetegyesítő Mozgalom pártonkívüli, önkéntes szóvivőjeként, akár a magyar megmaradásban bízóként,

akár magánemberként.

Köszönöm a beszélgetést.

 

Archívum

Adatkezelési tájékoztató

A NEMZETEGYESÍTŐ MOZGALOM POSZTUMUSZ TAGJAI

VAJON MI ÉS HOGYAN VALÓSULT MEG MINDEBBŐL? – CSERHALMI GYÖRGY FELOLVASSA AZ 1989-ES 12 PONTOT

Örökségünk – a klip

A NemzetEgyesítő Népmozgalom Kiáltványa

Magyarország és az Illuminati – Dr. Tóth Zoltán József

Dr. Tóth Zoltán József Hungaria Archiregnum c. könyvének bemutatója