Publicisztika

Atilla húsvétja

Isten ostora, világnak pörölye 451 húsvétjára virradó éjjel (április 7-én), földig rombolta a Mosel völgyi Mettensis városát. A bűnös hely egyetlen éjszaka tűnt el a föld színéről. Semmivé lettek falai, épületei. Csak por és hamu gomolygott a világot elnyelő, sűrű sötétségben. Jézus Krisztus feltámadt napjának első hajnali sugarai egyedül Protomártír Szent István kápolnájáról verődhettek vissza. Húsvét ünnepére, Atilla ítélete szerint, csak az első vértanú emléke volt méltó. Az egész városból csupán Szent István oratóriuma maradt érintetlen. A halálból megtért Istenfiú fénye annak szentélye fölött ragyogott, akinek élete bűntelen és tiszta volt. A történtekről a kortárs Gregorius Turonensis is részletesen beszámol Historiarum című művében.
Az utókor mégis értetlenül áll a hunok cselekedete előtt pedig, a középkori hagyomány megőrizte számunkra ennek magyarázatát. S ez a tudás megvilágít valamit a magyarság Szent Istvánhoz és a Szent Koronához történő különös vonzódásából. A mű, amelyet a korabeli Európa szinte minden országában ismertek és népszerűsége minden képzeletet felülmúlt, a Jacobus de Voragine által írt, Legenda Aurea néven fennmaradt, szentek életét tartalmazó gyűjtemény. A Magyarországon is járt szerzetes a XIII. század derekán készítette el művét, melyben igyekezett az egyház szentjeire vonatkozó korábbi hagyományokat is feldolgozni. Azonban a Legenda Auera legnagyobb szabású képi ábrázolása a Magyar Anjou Legendáriumhoz köthető. Így különös jelentőséggel bír, amit az István névvel kapcsolatban megőrzött számunkra Jacobus de Voragine gyűjteménye.
A következőket írja: „Az István (Stephanos) név görög eredetű, latinul koronát, héberül normát jelent. István a vértanúk koronája volt, vagyis az első közülük az Újszövetségben, miként Ábel az Ószövetségben. Norma, azaz szabály és példa volt másoknak a Krisztusért való szenvedésben, a helyes cselekvésben, életvitelben és az ellenségért való imádkozásban.” Szent István emléke tehát norma, szabály, törvény, korona. Ha azt mondom Szent István, kiejtettem a Szent Korona és egyben a Szent Korona-tan nevét is. Árpádházi Szent István személye a Szent Koronát és Isten szent törvényét elválaszthatatlanul összekapcsolta. Atilla földjén kései leszármazottjára angyali korona szállt és a teremtés rendje újra helyreállt. Vér és föld egysége, lélek és test összetartozása megvalósult, hogy az ég tiszta törvénye a Teremtésben fennmaradjon. Ennek tudása pedig, egyedül a magyarság által őrződött meg, hiszen nálunk töretlenül érvényesült a Szent Király kultusz (Istvánt több korabeli oklevelünkben is így nevezik), valamint a Szent Korona és a Szent Korona-tan tisztelete. Szent István koronája, trónja, palástja, kesztyűje, saruja többet jelentett személyes örökségnél. Aki magára öltötte koronázáskor ezeket a szent kellékeket átváltozott a Szent Korona és a Szent Korona-tan földi, élő valóságává. Szent István kultusza tehát a Szent Korona és a hozzákapcsolódó tan tiszteletétét is jelentette. Ebből egyúttal az is következik, hogy az úgynevezett Szent Korona-tan nem lassú jogi „fejlődés” eredményeként jött létre, hanem alapelemei kezdettől fogva feljegyeztettek a magyarság lelkébe. Ez a magyarázata annak, hogy Mettensis ostrománál, a 451-es év feltámadás vigíliájakor, egyedül Szent István kápolnáját hagyták a hunok érintetlenül. Hagyománya és nevének értelme a Húsvét tisztaságában, a helyes cselekvés és életvitel szabályát hirdette. Atillát pedig, a korabeli hagyomány Isten ítéletének végrehajtójaként tartotta számon.
Troyes ostrománál az Aranylegenda és a későbbi kompilátorok (Thuróczi is), egy különös beszélgetést örökítettek meg Szent Lupus és Atilla között. A püspök felteszi a világ meghódítójának a kérdést: „Ki vagy te, ki e földet pusztítod és taposod? „ Atilla erre így felelt:”Ego sum Atilla, rex hunorum, flagellum Dei.” Mire Lupus nagy sóhajtások közben, egy szójátékkal élve így válaszolt: „Én meg Farkas (Lupus), óh jaj, Isten nyájának pusztítója, aki megérdemeltem Isten ostorát”. Ebből a leírásból is kitűnik, hogy jó nyomon járunk, amikor az erkölcsi törvények megnyilatkozásaként értelmezzük a mettensis-i Szent István oratórium jelként történő meghagyását. Ez egyben azt is jelenti, hogy a hunok tisztában voltak a kereszténység lényegével, és a feltámadás ünnepének koronáját és törvényét testesítette meg az említett szent kápolnája. A kutatók már jó ideje tisztában vannak azzal, hogy a hunok behatóan ismerhették és gyakorolhatták a keresztény vallás tanításait, mégsem került be a köztudatba ennek a ténynek az ismerete.
A hivatalos szemléletet tükröző tanulmányok nem szívesen hangsúlyozzák, hogy erre nézve számos korabeli adattal rendelkezünk. A források szerint a hunok között tevékenykedett a Kr.u. V. század elején Nicetas remesiani püspök. Theodoretos szerint a „szkíta nomádok, kik sátraikat az Iszternél (Duna) ütötték fel, az üdvösség után szomjúhoztak.” Johannes Chrysostomos pedig, számos papot küld közéjük a Kr.u. IV.-V. század fordulóján, hogy a hitet ápolják. Leírása szerint a Bibliát is lefordították a hunok saját nyelvükre. Orosius már egyenesen úgy véli, hogy a hunok talán csak azért nyomultak be a rómaiak határaiba, hogy Krisztus híveinek számát növeljék. ( Ne feledjük, Orosiusra hivatkozik Jordanes, akinek híradása nyomán terjedt el a hunok eredetéről az a cseppet sem jóindulatú felfogás, hogy varázslónők és erdei szellemek természetellenes nászának gyermekei! Így az ellenséges nyugati gót „történetírók” megállapításai a hun kereszténységről különös jelentőséggel bírnak. ( S végül, de nem utolsó sorban, a Pannóniában, a későbbi magyar királyság területén született Szent Jeromos Kr.u. 408-ban lelkendezve írja: „ a hunok zsoltárokat énekelnek”. Az említett források alapján állításunkat bizonyítottnak tekinthetjük: első vértanú Szent István tisztelete a hunok között ismert volt. A kultusz egyik fontos eleme a név jelentésén alapult..
A korai kereszténységben a nevek beszédének nagy jelentőséget tulajdonítottak. Így valósult meg a Mettensis-i eseményekben is a korona és a törvény szentélye. Ugyanakkor az említettekből az is következik, hogy Szent István történelmi küldetése és Atilla személye szorosan összekapcsolódott. S ez nemcsak a vér útján, a leszármazás vonalán volt követhető, hanem a rájuk szabott isteni feladatban is. Már Atilla kortársai tudták, hogy Atilla küldetése, a világban elhatalmasodott istentelenség és hűtlenség büntetése. (Történelmi adataink vannak arra nézve, hogy Atilla nyilvántartotta a hun birodalomból hűtlenül megszökött harcosait és azokat visszakövetelte a szomszéd birodalmaktól lsd.: Constantiai béke, Anatolius féle béke stb.) A hun király égi parancsa volt a rossz eltüntetése a földről és a világ megtisztítása. Ahogyan nevének török értelmezése is sugallja (‘Atil’=’víz’), Ő volt a Teremtést tisztára mosó áradat. A tisztító özönvíz, mely egy jobb világ építését tette lehetővé. Olyan Teremtését, amelyben Isten igaz törvénye, a Mindenség uralkodó, szentséges koronája. S az isteni rend megvalósulásaként a világ közepén ott ragyogott Szent István Szent Koronája.

 

Varga Tibor

Archívum

Adatkezelési tájékoztató

A NEMZETEGYESÍTŐ MOZGALOM POSZTUMUSZ TAGJAI

VAJON MI ÉS HOGYAN VALÓSULT MEG MINDEBBŐL? – CSERHALMI GYÖRGY FELOLVASSA AZ 1989-ES 12 PONTOT

Örökségünk – a klip

A NemzetEgyesítő Népmozgalom Kiáltványa

Magyarország és az Illuminati – Dr. Tóth Zoltán József

Dr. Tóth Zoltán József Hungaria Archiregnum c. könyvének bemutatója